A hideg áprilisi szélben átvágtam a téren. Lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, sietősen, ahogyan mindenki más is. Nem akartam szétnézni, minden mozdulatnál, akárha ezer homokszem támadna az arcomnak, csípne, marna. A szemem sarkából láttam meg a piros és fehér és zöld színt. Nem értettem, mit keres ott? A kandeláberen. Arrafelé fordítottam a fejem. A nemzeti színeket egy koszorún lobogtatta a szél. A puha mohával befont koszorú is folyamatosan mozgott a szélben. Nem értettem, miképpen rögzítették. És vajon ki rögzítette? Elolvastam a koszorúszalagon olvasható feliratot: tisztelet a bátraknak.
A kandeláber nem pontosan, de megközelítőleg ott áll, ahol valamikor egy emlékmű állt. Egy csata emlékműve. A csatában pedig hősök voltak, bátrak, akik elestek. Vagy nem estek el, hanem túlélték a csatát és ötven évvel később büszkén emelték a fejüket a tiszteletükre, az általuk, az ő bátorságuk által győztes csata tiszteletére emelt emlékműre. Vagy elestek és unokájuk emelte a fejét büszkén az emlékműre. Vagy az unokájuk gyereke hallgatta a történetet a dédapáról, aki egykor győztes csatában vett részt, aminek emlékére itt emlékmű állott, de eltakarították. Ledöntötték. Elbontották. Kiírták a történelemből a győztes csata emlékét. Vagy az unoka gyerekének a gyereke hallgatta a történetet arról, hogy üköregapja – kicsoda?! – kirántotta a kardját és győztes csatát vívott, aminek emlékére ötven évvel később emlékművet emeltek, amit aztán mások, akik ugyanannak a csatának a vesztesei voltak, amikor egy egész háborúban győztek, elbontottak – mit bontottak el?! –, viszont most megint ott tartunk, hogy fel lehetne emelni, de eszük ágában sincs! Mert csak a szájuk jár. De a dicsőségről egészen mást gondolnak, mint azok, akik valóban azt gondolták, hogy létezik a szabadságnak olyan élménye, amiért érdemes feláldozni a szaros életet. Az unoka gyerekének a gyereke itt már valószínűleg elveszítette a fonalat, ha egyáltalán érdekelte a dicsőség, a bátrak, a csata, az emlékmű, az, hogy elbontották és most a mieink nem iparkodnak visszaállítani. Oda se figyel. Kétlem, hogy érdekelte volna. Inkább talán az, hogy kaphat-e vaníliafagyit? Esetleg beülhetnének-e egy krémesre? Vagy megérett-e a földieper? Kis háncs kosárkában árult édes gyönyörűség. Mert megint háború van és kevés az édes pillanat. Vagy az unoka gyereke gyerekének az unokája, akinek már fogalma sem volt arról, hogy valaha csatákat vívtak a szabadságért – az nem alapvető?! –, ráadásul nemzeti alapon, mert nem testvériségben éltek, az egységről pedig még csak nem is hallottak, miközben átvágott a kannavirágoktól zsúfolt téren, hirtelen azt érezte, hogy valami nem jut eszébe. Talán nem is kellene, hogy eszébe jusson, de mégis idegesítő, mint amikor a nyelvünk hegyén a szó, és mégsem. Emlékfoszlány? Aztán elhessegeti és iparkodik tovább az Elza irányába, ahol a szeparék valamelyikében egy édes lány várja, hogy hozzábújjon. Vagy ennek az édes lánynak az unokája döbbenten bámulja a téren széttiport gyertyákat és éljenzi a tömeggel együtt a tér egyik jellegzetes épületének balkonján megjelenő három férfit, politikusok, akik a balkonra kifüggesztett fehér lepedő mögött állnak, a lepedőn vörösen, mintha vérrel írták volna: MIR – BÉKE. Vagy ennek az édes lánynak az unokája meséli az unokájának, hogy amikor az ő anyja született, akkor háború – mi?! – volt. És ő, a nagyanyja itt tüntetett a tömeggel, akik nem akarták, hogy háború legyen. És öreges kezével arrafelé mutat, a kandeláber irányába, hogy elmondja, ki volt ott függesztve egy vérvörös betűkkel teleírt fehér lepedő. És közben fogalma sincs arról, hogy ott valamikor, száznál is több évvel ezelőtt egy emlékmű állt, mégpedig egy győztes csata emlékére, amit százötven évnél is korábban vívtak meg a magyarok – kik? –, kérdezhetné a gyerek, aki az unoka, de nem kérdezi, mert ki sem mondják ezt a szót, hanem helyette azt használják, amikor szóba kerül valami őket érintő dolog, hogy: mi.
Ezért történhetett meg az idén áprilisban, amikor lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, a durva és kíméletlen áprilisi széllel dacolva siettem át a téren, a szemem sarkából megpillanthattam a kandeláberre erősített koszorút, aminek nemzeti színű szalagján a már említett felirat állt. Ezért. Mert nem kell külön definiálni, hogy kik, hanem csak elég annyit mondani, hogy mi. Többes szám, első személy. Ennyi a történelem és az emlékezet.
Természetesen az is lehet, hogy mindezt csak kitaláltam. De mi van akkor, ha ez az igazság? Ha szó szerint ez történt, hogy egy áprilisi délelőttön, lehajtott fejjel, behúzott nyakkal – és a szemem sarkából látom.
Ennyit gondoltam elmesélni arról, mit jelent az idő múlása, hogy mennyire mindent és semmit
