Sosem hallottam, hogy falusi búcsúk vagy csak közönséges bálok alkalmával nagy verekedések törtek volna ki a nők között. Ha ez bármikor is megtörtént, azt tyúkháborúnak nevezték. A legények viszont igen sokszor igyekeztek bemutatni erejüket és kiűzni az idegeneket, nem kis mértékben a lányok körüli konkurencia mérséklésére. Száznál jóval több éve lehet már annak, hogy az újság szülőfalum templombúcsújának megünnepléséről szólva megjegyezte: a szokásos verekedés ezúttal elmaradt.
Eléggé primitív módja az igazságtevésnek a bot, az ököl vagy a bokszer, mégis sokáig dívott az ilyen eljárás. És ha nem is nyújtottak épületes látványt a küzdő felek – főként csata után –, mégis elviselhetőbbek voltak, mint a ritkán ölre menő hölgyek hajtépést és porba-sárba mártogatást követően. Mégiscsak férfiakhoz illik a bunyó, a győztes dicsőségét számontartják, az egymást megtépázó nőkön meg legföljebb mosolyog a közönség. (Az áruházakban az olcsó termékért esernyővel hadakozók körében még megmaradt valami az erőszak eszközeiből, ám ez már másik téma lehetne, mert nem mosolyra fakaszt, hanem szánalmat ébreszt.)
Aztán valakik úgy gondolták, hogy miért ne lehetne legalizálni az ilyesféle párviadalokat a nők körében is, gyaníthatóan azért, hogy lökést adjon az emancipációnak, különben pedig a férfiak amúgy is nőiesednek, a nők meg ezt az utat járva (állítólag enélkül is) férfiasodnak. Az egyre szaporodó nemek kavalkádja pedig olyannyira tombol, hogy megszédül tőle az ember. A nő és a férfi (egyelőre) mégiscsak megmaradt, így a gyengébbnek mondott nem is megkapta a lehetőséget, hogy bokszkesztyűt húzzon, és a ringben szabadon pofozza ellenfelét, behúzzon egy-egy gyomrost, máskor meg birkózószőnyegen gyötörje vagy csapja földhöz ellenfelét. Dicsőség a nőknek és a sportnak, de ezekhez a sportágakhoz mindmáig nem tudtam hozzászokni. Láthatjuk, hogy a kézilabda vagy a vízilabda sem éppen harmatgyenge lánykáknak való – a foci inkább –, de ott durvának lenni szabálytalanság, emitt viszont a győzelem föltétele. Magyarán: a férfiakhoz illik inkább az erő (nyilván ezért a rút erőszak is), a nőkhöz pedig a törékenység és a csinosság, nem pedig a betört orr, a fölrepedt, vérző szemöldök vagy a „kivasalt” fül. Van, aki azt állítja, hogy élvezetes látvány egy kemény, erőt sugárzó, mégis csinos bokszoló. Igaza lehet (a menet elején), csak hát fölvetődik a kérdés, hogy nőt akar-e bámulni a néző, vagy bokszmeccset. Mert az is lehet, hogy rusnya a versenyző, de remek harcos. Érdekes fölvetés, hogy ilyenkor kiket vonz inkább a sportcsarnok: férfiakat vagy nőket? Esetleg ez utóbbiakat erősíti lélekben, hogy „megadtuk neki”? Persze az igazi szurkoló a klubjának vagy országának szurkol, akár nő, akár férfi a versenyző. (És mi van a transzneműek jogaival? – vélem hallani a kérdést. Alakul az is – válaszolhatnánk –, és ha nem eltökéltek, hogy tönkretegyék a női sportágakat, bizonyosan kedvező is lesz a végkifejlet, kivéve azok számára, akik férfiként harcolnának a nőkkel. Mert olyan bolond még nem akadt, aki nőként bokszolna férfival.)
Vörösmartyt parafrazeálva most azt kérdezhetnénk: Ment-e a női boksz és birkózás által a világ elébb? Határozottan állítanám, hogy nem, de hátha az agresszivitás levezetésére szolgál. Akkor igen. A minap ugyanis Amerikában hét hölgy olyan bunyót rendezett az utcán, hogy a magyar sajtó is beszámolt róla: szinte szántották a nők az aszfaltot. Fölért ez egy hajdani igazi falusi férfias küzdelemmel. De aljas példát is hozhatnánk, hiszen Budapesten a közelmúltban hátulról támadó banda tagjaiként „nemzetközi” hölgyek is verték-rúgták oktalanul – önmaguk ideológiai megdicsőülésének hitében – áldozataikat. Őket valóban érdemes lenne arénába küldeni, lehet, hogy nem is csak az első vérig.
Nyitókép: Illusztráció
