Városünnep

Hogyan kell és hogyan lehetséges megünnepelni jól egy várost?
Mi kell ahhoz, hogy egy városnak jó és szép, méltóságteljes, színvonalas, a lehető legkevésbé giccses ünnepe legyen? Számos alkalommal tűnődhettünk már ezen a kérdésen. Számos különböző, sok esetben egymással ellentétes, egymást kizáró válasz született és születik, ez így van rendjén, mert csakis ez tükrözi vissza azt, hogy a város tarkaság és nem katonaság, hogy az összevisszaság nem (okvetlenül) cifraság. Természetesen az arányok megtalálása nagy és komoly művészet, elégedett mindenki akkor sem lesz, de legalább a dohogóknak adott választ nyugodt lélekkel lehet fogalmazni: nem a kizáráson alapuló beszólítás a mozgatórugónk.
A minap egy összeszokott baráti társaságban voltam, havonta egyszer össze szoktunk jönni, közösen étkezünk és beszélgetünk, az idő barátsággal megtűzdelt múlatása a középkorúak kiváltsága. A beszélgetés természetesen a városban zajló építkezésre terelődik, hiszen a társaságunk egyik tagja megszállottan szereti a vasutat, öregapja keze nyoma ez a lelkén. Mivel fotózni is szeret, lelkesen követi a vasúti építkezést.
Szóba kerülnek a mendemondák is, mint a múlt század kilencvenes éveinek egyik izgalmas mendemondája, ami szerint a Párhuzamos úton (a MOL-kút mellett) aluljárót fognak építeni, hogy az emberek azon keresztül jussanak be a városba, ne pedig a síneken át botladozzanak, aminek nem kevés baleset volt a következménye.
De ilyesmiről most nincs szó. Nem lesz ilyen aluljáró. Pedig a Kőrösi utcai kisboltból kilépve, az elbontott, téglánként valakik által elhordott kerítés nyomát szemlélve, a szinte meztelen testtel elénk táruló vasútállomás épületét szemlélve arról beszélgetnek az emberek a szitáló esőben, hogy milyen jó volna, ha ez a megoldás, ez a harminc-negyven évvel ezelőtti mendemonda (vagy terv is volt ez?) valósággá válna.
Azt mondják, nem lesz semmi ilyesmi. Milyen kár, sóhajt a nagyapja által a vasúttal megfertőzött barátunk, milyen nagyon nagy kár! Hiszen olyan gépezetek vannak itt, olyan mérnökök! A legjobbak az egész országból! És kínaiak is vannak, akik csak azt kérdik állandóan, mit lehetne, mit kellene, mi volna jó. Úgy látszik, sóhajt a barátunk, náluk ilyen a munkakultúra vagy mifene. Liftet is építenek majd. Vagy ilyesmit. És a teherforgalom alant, a személyi meg felül – hej, mibe kerülne nekik átfúrni a sínek alatt, hogy arrafelé közlekedjenek az emberek a város irányába.
Magával ragadott bennünket a hév, és hirtelen ötletelni kezdtünk, hogy: kiszélesíthetnék akkor a vasúti felüljáró alatt futó utat három-három sávosra. Mert ahogyan gyarapodik, hízik a város, ahogyan szaporodnak a tömbházak, úgy egyre csak nő a forgalom, állandósulnak a dugók. Szétreped a kétszer kétsávos út.
A szövetségesek által lebombázott kúria épületét is helyre lehetne hozni, ahogyan az egykori Katonakert is új helyszínné léphetne elő. Olyan új mozzanat lenne belőle, amilyen régen is volt, csak már senki sem emlékszik rá. Egyszerre lehetne kiszélesíteni a városba vezető utat, gyarapítani a zöld felületet, a gyalogosok meg kerékpározók pedig a föld alá, biztonságba terelve a hatalmas kőváza mellett bukkannának fel, ott, ahol most autók sokasága parkol. Azok persze továbbra is ott parkolnának – mert parkolóhelyet elvenni nem lehet, így sincs elég.
Aztán, ahogyan a régi öregek mondták, felébredtünk, és rájöttünk, hogy bilibe lóg a kezünk. Legfeljebb viták lesznek, elégedetlenkedések, hogy a várost két részre tépi a vasúti építkezés. Ránk zuhan a nyári, rekkenő hőség, amiről már Kosztolányi Dezső is megírta, hogy milyen gyilkos sárga színe tud lenni ebben az alföldi városban, az emberek dühösek lesznek, frusztráltak, akár a ketrecbe zárt kísérleti macskák.
Mégis, mégis. Mégis azt gondolom, eltűrnék az emberek, megértő dohogással végignyomnák az építkezés miatt kettévágott városban megnehezülő hétköznapokat, ha azt tudnák, hogy a város is fejlődhet, alakulhat a vasúti beruházás által. Szélesebb utak, több rózsabokor és buszmegállóra hajló finom fűzfaág, már-már nagyvárosinak mondható, fényes reklámokkal teli aluljáró, ahonnan felbukkanva a régi város mosolyogna ránk, a vasútállomás előtti park fáival, a Raichle-palota felé sorakozó platánokkal.
A vasúti építkezés lehetne városünnep is. De ennek kicsi a valószínűsége.