Jól benne voltunk a szocializmus közepében, amikor vaskos könyvet kitevő tanulmányt olvastam falvaink jövőjéről. Magyarul így szólna a címe: A falu és a parasztság jövője. Gondolom, hogy már akkor észrevették a hozzáértők, hogy egyre csak fogy a kis települések népessége, valamiképp menteni kellene őket. Mert a fejlődésnek is van hátulütője: a gyorsan javuló iskolázottság városba csalja vagy – falusi munkahely híján – kényszeríti a fiatalságot; a mind több pénzre vágyók pedig külföldön látták anyagi vágyaik beteljesülését. Pedig nem volt az nagyon rossz időszak: faluhelyen csak drága pénzért lehetett telekhez jutni, épültek az utak, egészségházak meg mindenféle épületek a derűs jövő reményében. A telefon bevezetése akár többhavi fizetést elvitt, ha valaki olyan szerencsés volt, hogy ennyiért is hozzájutott. (Mosolyoghatunk rajta a mobiltelefon gombjait nyomogatva.)
No de nem az a szándékom, hogy elszámoljak a történelemmé évült korral, inkább az foglalkoztat, hogy miért s miként tűnik úgy, hogy már-már ebek harmincadjára kerül egyik-másik falu, a szomszédságban lévők pedig takaros kinézetükkel várják a holnapot. Vagy inkább alakítják, építgetik, előrenézve csinosítják. Öntudat, igényesség vagy szépérzék kaszáltatja-e le a házak előtt rendszeresen a gazt, míg másutt hagyja méhlegelőnek, mint némely nagyváros spórolós vezetői teszik. De hát itt a faluszéltől már sorjáznak a repce- és napraforgótáblák, az egykori – igaz, összezsugorított – réteken nyílnak a vadvirágok, a házak körül és az utcákon virágoznak a gyümölcsfák. Néhol trágyalé csordogál az aszfalton, esőben sár-víz fedi az utakat, eldugult vagy ki sem ásott csatornáknak kellene gondoskodniuk az esővízről. A szomszédságban meg olyan gondozott, rendben tartott utcák, díszlő virágok fogadják a járókelőt, hogy csak ámul-bámul a hiányérzete, mert az ő környezetében ilyent elvétve lát. Esetleg a „hivatal” lezsersége vagy a békesség igénye hagyja tombolni a rendetlenséget? Így érzi jól otthon magát az ember? Persze az sem titok, hogy a vakolatot levedlő lakatlan házak önmagukat aligha fogják gondozni. De hát nincs gondoskodó közösség? Merthogy másfelé is sorjáznak az üres házak.
Ráakadok a hajdanvolt csárdáról készült képre, már csak domb jelzi a helyét. Enyhe nosztalgiával is gondolhatnék az egykori kocsmákra, mert valamikor hármat is eltartott a falu, most egyet sem. Másutt sincs ez másképp. Nem állítom, hogy ezek voltak a közösségépítés eszményi színterei, de időnként ingadozó alapjai mégis lehettek. Még a vasárnapi nagymise után is, amikor a férfi ismerősök betértek egy-két kupica italra, hogy amíg otthon asztalra kerül a tyúkhúsleves, megvitassák a világ sorsát. Arra gondolok hát, hogy mintha szétforgácsolódott volna némelyik falusi közösség, mert nemcsak az ivókra került lakat, hanem a mozi meg a színház is régi emlék csupán. Ha nincs futballcsapat, nincs kinek-minek együtt szurkolni. Ha sosem hívják össze az embereket ülésre, hogy elmondják gondjaikat, ugyan hol találkozhatnának egymással? Alighanem a falunapot is azért találták ki sokfelé, hogy összehozza az embereket. A nyugdíjasok „belterjes” teadélutánjai – ha egyáltalán van alkalmas helyiségük – dicséretesek ugyan, mégsem fogják összeterelni, egy akaratra bírni a szétzilálódott közösséget.
Feleletet ugyan nehezen találok a „szép” és „csúnya” falvak közötti eltérés okaira, az is lehet, hogy csupán néhány tenni akaró, némi szervezői tehetséggel megáldott helybeli polgárra volna szükség a fordulathoz. Szövetkezve a „hivatallal” és példát véve a szomszédokról meg a múltról, elindulhatnának, hogy megmutassák: van itt közösségi élet és igényesség, csak időlegesen megszunnyadt.
