Le Clézio a civilizáció alatti és afelett álló emberiesség kutatója. Ezt a Wikipédián olvastam, mert nem jutott eszembe, hogy mikor kapta a Nobel-díjat. Háromszor is vissza kellett mennem az oldalra, mert képtelen voltam megjegyezni a mondatot, pontosabban mondatrészt, ami az akadémiai indoklásban szerepel. A teljes mondat úgy hangzik, hogy „az új kiinduló pontok, a költői kaland és az érzéki eksztázis írója, a civilizáció alatti és afelett álló emberiesség kutatója”.
Nem tudom, hogy mit jelenthet a civilizáció alatti emberiesség. Igaz, azzal sem vagyok tisztában, hogy az afeletti mi fán terem. Dehát ez csak egy kiragadott mondat, nem is kell értenem. Ugyanakkor elég furcsa dolog, hogy egy beszélgetés közepén éppen emiatt jutott eszembe Le Clézio, vagyis a Körforgás című regénye. A beszélgetés témája a kilátástalanság volt. Vagy inkább az, hogy van-e némi kilátásunk arra, hogy a világ megmaradjon, ha nem is olyan jó helynek, mint amilyennek elképzeltük, amikor telve voltunk reményekkel, a világ megismerése iránti nyitottsággal, vidám várakozással, de ne váljon olyan hellyé, ahol ellehetetlenül minden, amit szépnek és jónak gondoltunk. Mármint akkor, amikor még telve voltunk reményekkel és vidám várakozással. Én bizakodó vagyok, mindig azt hiszem, létezik olyan szelete a valóságnak, amibe bele lehet kapaszkodni, ami megtart. Mások kevésbé derűlátók, ez adta a beszélgetés apropóját és jelentette az alapját is. Hirtelen jutott eszembe Le Clézio regénye, ami már a címében hordozza mindazt, ami a végkövetkeztetése. Jó, hogy szépen van megírva és szerethető könyv. Legalábbis úgy emlékszem, nagy élvezettel olvastam. Természetesen olyan író esetében, amilyen Le Clézio, teljességgel lényegtelen is, hogy mit gondolok, az pedig, hogy merészen le bátorkodom írni, hogy szépen megírt és szerethető könyv a Körforgás, szinte provokáció. Háziasszonyos hozzáállás, kétségtelenül. Nincs benne semmi irodalmiasság (legalábbis remélem). Mivel meggyőződésemmé kezd válni, hogy a háziasszonyos hozzáállásnak több köze van a szépséghez és értékhez, mint az irodalmiasságnak. Persze ez így nagyon pontatlan. Inkább arról van szó, hogy bátran, őszintén megmondani, hogy mi is volna az elvárás. Egy háziasszony megmondja. Egy irodalmár kevéssé. Hiszen annyi minden(e) kerülhet veszélybe, kérdőjeleződhet meg. Mivel az irodalom rendkívül komoly dolog, nagy hatással van mindenre. Miként a kultúra is. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy manapság a háziasszonyoknál találunk rá az őszinteségre. Ugyanakkor az is igaz, hogy az igazodás, ami kétségtelenül jelen van a kulturális életben is, időnként lapos őszinteségűen háziasszonyossá teszi az egész kulturális világot, egy aprócska hellyé, olyan aprócskává, amit csak egy háziasszony tud be- és átlátni.
Bonyolult tehát mindez. Azonban sohasem volt másként – ezt akartam volna mondani, példaként a Körforgás című regényt említve. Példaként, vigaszként, menekülési lehetőségként, reménykedésként, bizonyosságként. Csak éppen nem jutott eszembe, hogy mikor kapta a Nobel-díjat, ami nem is volt fontos az adott beszélgetésben, csak bosszantott, hogy nem jut eszembe, így rákerestem, és jött a mondat az emberiességről a civilizáció alatt meg felett. Amit azóta sem értettem meg, noha jól értem, hiszen valóban ennek az írója Le Clézio, ha az emberiesség összefügg a reménnyel.
Azonban a szavamnak nem hittek, sőt Le Clézio regénye iránt sem sikerült felkeltenem az érdeklődést, hiába mondtam, hogy korokon, forradalmakon, eszméken átívelő könyv, aki elolvassa, megérti, hogy a világban mindig meglelhetjük a valóságnak azt a szeletét, ami reményt csöpögtet a lelkünkbe, hogy a világ, ha nem is olyan klassz hely, mint hittük, amikor még tágra nyílt szemmel vágytunk arra, hogy megismerjük, nem is olyan elviselhetetlen, amilyennek tűnik.
Ugyanakkor a kezembe nyomtak egy újságcikket 1949-ből, vagyis hetvennégy évvel ezelőttről. A Dolgozók című lapban jelent meg a cikk, A szakszervezeti kultúregyesületek ezévi feladatai címmel, és egyebek mellett arról volt szó benne, hogy mennyire fontos a kultúra, a kulturális színvonal emelése a dolgozó nép körében, valamint az, hogy felszámolják a politikailag helytelen elképzeléseket a színdarabokban, népi énekekben stb. Emellett pedig el kell mélyíteni a kapcsolatot az írókkal, zenészekkel, rendezőkkel. Továbbá az is fontos feladatként került megfogalmazásra, hogy a kulturális szakszervezeti tagság élénkebben vegyen részt a munkában, különösen azok, akiknek kedvük és képességük van a művészet bármely ága iránt. – Beszélgetőtársam szerint „na, tessék!” Semmi nem változott, ugyanott tartunk, csak most más a „kötelező” és más a politikailag helytelen elképzelés. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a beszélgetőtársamnak van igaza, sőt! Úgy tűnhet, hogy Le Clézio is őt igazolja, vagyis kutatni lehet az emberiesség után, ám változásról (a fejlődés szót igazán fontos volna elkerülni) nem beszélhetünk, ugyanannak a körforgásnak vagyunk a rabjai. Reménytelen hely tehát a világ mégiscsak. Valóban tűnhet így. De, veszek egy mély levegőt, hogy újra nekiduráljam magam a győzködésnek: ott van a remény. Egy rebbenékeny szó, semmiség. Mégis legyőzhetetlen. Rávesz bennünket a körforgásra és arra, hogy higgyünk.
