– Kérem, szedje össze magát! Teljesen lehangolja a társaságot. Mégis mi van Önnel? – szól az utasítás, majd az utána következő kérdés egy tízfős egyetemi csoportfoglalkozáson, magától az órát vezető tanártól. A kijelentéstől – gondolván, engem szólítottak meg – teljesen megborzadok, ugyanis töredelmesen bevallom: az elmúlt percekben nem voltam teljes mértékben jelen az órán. A körben velem szemben ülő hölgy látványára egy sor kérdés megfogalmazódott fáradt, reggeli elmémben. Egy évfolyamelső, mindig pörgős, felemelő kisugárzású diákról beszélünk, aki most csupán halvány árnyékának tűnt korábbi, ragyogó hétköznapi lényének. Csendben, lelombozva bámult maga elé, vonzereje, kisugárzása teljesen eltűnt. Pedig ugyanolyan igényes öltözéket viselt, mint korábban, ugyanolyan szolid smink volt rajta, mint eddig, sőt még a frizurája is rendezett volt…
Néhány pillanat alatt kiderül, nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt a változás: tanár urunk a lányhoz intézte a kérdését. Mivel a nonverbális kommunikációról szóló óránk vége felé járunk, a történtekre reagálva a következő feladatot adja ki a hölgynek az oktató: a jövő heti foglalkozásra nézzen utána Marilyn Monroe, a XX. század egyik legismertebb filmcsillaga kisugárzásról szóló „tanításának”, mondván, mindnyájan sokat okulhatunk belőle, s akár kamatoztathatjuk is majd életünk során.
A történet szerint Marilyn rájött, hogy kisugárzásunkat szinte egy gombnyomásra ki és be tudjuk kapcsolni. Hiába győzködte akkor minderről fotóriporter barátját, az nem hitt neki. „Tudod mit, van egy ötletem!” – mondta, s arra kérte a fotóst, hozza a fényképezőgépét, és kövesse őt. Marilyn letörölte a rúzsát, lelapította a haját, felvett egy szürke kabátot, majd kijelentette: „Gyerünk, metrózzunk egyet!” „Micsoda? Szét fognak szedni a rajongók” – szólt ijedten a fotós. „Nyugi, észre sem fogják venni, hogy köztük vagyok” – válaszolt a színésznő. Az állomáson állva a barátja nem akart hinni a szemének: azt látta, hogy Marilyn mindent másképp csinál, mint korábban. Szomorúságra görbítette ajkait, mint aki meg van keseredve. Kihúzottság helyett összegörnyedt, akár egy áldozat. Magabiztos, határozott lépések helyett apró léptekkel haladt, óvatosan. A fotós – állítása szerint – kifejezetten megijedt Marilyntől, mert még a ragyogás is eltűnt a szeméből. Egy megállót még tovább is mentek a New York-i tömegközlekedéssel, ám senki nem ismerte fel a kor egyik legismertebb színészcsillagát. Amikor leszálltak a járatról, Marilyn a barátjára kacsintott, és azt mondta: „Most figyelj!” A hölgy azonnal ledobta magáról szürke kabátját, felborzolta a haját, kihúzta magát, mosolygott, és máris visszaváltozott önmagává. Az emberek pillanatokon belül köré gyűltek, s mindenki autogramért esedezett előtte. Marilyn a tömegből nagy mosollyal kitekintve a fotósra nézett, megemelte a vállait, oldalra döntötte a fejét, mintha azt mondaná: „Látod, én megmondtam!”
Ahogy a történetből kiderült: a boldogságról és a kisugárzásról egyértelműen látható, hogy rendelkezünk-e vele. Vonzerőnk azonban maximálisan a hatalmunkban áll. Talán azzal kezdődik, hogy képessé tesszük igazán megszeretni önmagunkat, s nem esszük magunkat minden apróságon, hiszen a bűvös vonzerő a képzeletből ered. El sem tudjuk képzelni, hogy gondolkodásunk valójában mennyire befolyásolni tudja a rólunk alkotott képet.
S hogy miért változott meg az évfolyamtársnőm kisugárzása? Arcán egy apró, hajszálnyi karcolás volt, amelyet egyébként még keresve is nehezen lehetett észlelni…
