Föl sem emeltem a fejem, csak olvastam. Igyekeztem nem odafigyelni a televízióból érkező hangokra, igyekeztem, hogy ne álljanak össze szavakká, mondatokká a hangok, mert akkor zavarni fognak az olvasásban. Ez általában nem szokott sikerülni nekem. Így aztán nem tudom, mit is olvasok.
Egy angol szerző által írott krimit olvasok. Valószínűleg úgy kellene ezt mondanom, hogy brit asszony krimije, aki West Midlands megyében él, középkorú. Vagy időskorú? 1968-ban született. Könyvét azért olvasom, mert egy szaktekintély javasolta, hogy vegyem kézbe. Korábban nem ismertem ezt a szerzőt, noha könyvei három és fél millió példányban keltek el huszonnyolc nyelven. Ebből is látszik, hogy az ismertség nagyon relatív dolog.
Bármely könyv megjelentetéséhez kitartásra van szükség, legalábbis a nyugati világban. Nem könnyen kapnak zöld fényt a szerzők! Számos szerkesztő akad, aki visszadobja, értéktelennek, silánynak, érdektelennek tartva a kéziratot. Nem kevesen jártak így, az egyik leghíresebb visszautasított a Harry Potter szerzője (de ezt fejből írom, lehet, hogy tévedek). Akárhogyan is van, a lényeg az, hogy ez a brit asszony huszonöt éven keresztül próbálkozott krimijei megjelentetésével, de mindig visszautasították, egyetlen kézirata sem kapott zöld fényt az egyébként biztonsági őrként szolgáló szerzőnek.
Azon töprengtem, mekkora önbizalom szükséges ahhoz, hogy valaki negyedszázadon át kitartson. Hogy biztos legyen abban, a sztori, amit leír, érdemes az olvasó figyelmére. Különösen A. C. Doyle, A. Christie, P. D. James, C. Dexter, C. Graham, I. Fleming, F. Forsyth, E. Wallace hazájában. És nemcsak a sztoriról van szó, hanem a stílusról, a társadalomrajzról, a humorról és olyan sok egyébről, ami a krimit könyvvé teszi.
Töprengésem alatt szakadatlanul beszélt a televízió, én pedig olvastam, nem csoda, hogy fogalmam sincs, kik a szereplői a könyvnek, a több szálon futó cselekmény miképpen tartozik össze. Mégsem zavart mindez, mert töprengésem kellemes emlékeket hozott felszínre, olyan olvasmányélményeket, amik felidézték az ifjúságom, amikor a nyár egyenlő volt a kikapcsolódással és a könnyed olvasmányokkal, amik között a Fekete Könyvek sorozatban megjelent krimik első helyen szerepeltek.
Éppen ott tartottam töprengésemben, hogy mennyit tanultam azok alatt a nyarak alatt. Jellemábrázolást, finom átíveléseket, az olvasó beavatásának, cinkossá tételének módozatait. Nem mintha ebből bármi hasznom lett volna a későbbiekben, de nem is azért tanultam, hanem azért, mert ragadt rám. Azt pedig, hogy rám ragadt, a fordítóknak köszönhetem. Túlzás nélkül állíthatjuk ezt, különösen, hogy később már eredetiben is olvastunk angol krimiket – nyelvgyakorlás, szókincs gyarapítás céljával.
Éppen itt tartottam, amikor a könyvben azt olvastam, hogy a nyomozónő főnöke nem adott zöld utat. Át is ugrottam volna rajta, ha nem éppen abban a pillanatban ér el hozzám a hang a tévéből, amiben éppen zöld utat kapott valaki vagy valami.
Nem voltam rest, utánanéztem, hogy létezik-e valóban ez így. Nem tévedés? Nem azt kellene mondani, hogy zöld fényt kapott? Hiszen a zöld fény jelenti azt, hogy szabad az út (a megvalósítás felé). Összevonják a kettőt? Rövidítenek? Tükörfordítás? Sajnos nem tudom. Megkérdezném valamelyik nyelvész vagy lektor ismerősömet, ha nem nyaralna mindenki, hogy szerintük melyik a helyes. De felesleges megkérdeznem, mert tudom, hogy azt válaszolják, hogy a nyelv élő és alakuló, és ne ugráljak, a zöld út is azt jelenti, amit a zöld fény jelentett akkor, amikor a Fekete Könyvek sorozatban olvastuk a jobbnál jobb krimiket. Amivel én nem azt akarom mondani, hogy ma már nem olyan igényesen fordítanak, de megfordult ilyesmi a fejemben – különösen, hogy tudom, miképpen zajlik a fordítás, amióta a számítógép a fordító segédeszköze.
Hogy ki a gyilkos? Azt nem árulom el. Annyi viszont bizonyos, hogy elő fogok kapni egy-két Fekete Könyvet. Szükségem van a nyelvre, nem csak a szavakra. Humorra, fordulatokra, leírásokra. Szükségem van arra, hogy könyvet olvassak, amikor krimit olvasok. Zöld fényt fogok adni magamnak. Szabad utam lesz.
