Valamiféle újsütetű axiómának tűnik az a megállapítás, hogy rohanó világban élünk. Nem szeretjük, de ránk telepedett. Vagy talán nem is nagyon új az alapigazságnak vélt állítás, hiszen Jevgenyij Jevtusenko már elég régen megírta a versét: Rohanás e kornak átka. Nem bukkantam rá, hogy pontosan mikor, de mivel a gép a vers kapcsán a Ballada a nekifutásról című kötetet hozza elő, az pedig már negyvenvalahány évvel ezelőtt megjelent magyarul, nem új keletű téma a rohanás: Rohanás e kornak átka, / az ember törli homlokát, / majd időzavart konstatálva, / mint báb, rohan tovább, tovább. Nem bocsátkoznék verselemzésbe, mert azt mondanám, hogy a báb csak úgy rohanhat, ha húzzák, rángatják, mert nincs saját akarata, így szándéka sem rohanni. Viszi magával a rohanó bábtömeg?
Ha mégsem tekintjük alapténynek a világ rohanását, először is a létét kell megkérdőjeleznünk. És kutatni, hogy miben nyilvánul meg. Kétségtelen, hogy a hírek néhány pillanat alatt eljutnak a világ egyik sarkából a másikba, de hát ez a technika ajándéka. Legföljebb az újságíró rohan begyűjteni az anyagot, de az olvasót-nézőt, a nagy tömeget nem készteti siető kapkodásra. Száguld az autó? Miért ne tenné, ahol biztonságosak a föltételek? Ez is a technika eredménye. Lejárt az idő a parasztkocsiról.
A gyerek viszont ráérősen elbabrál az udvaron egy-két pálcával, nehezen indul a hívó szóra. Az óvodába sem iparkodik, a kisiskolás meg az iskolába. Nem rohannak. A nyugdíjas meg cseveg vagy vitatkozik az ismerőssel az utcán, a boltajtóban. Mígnem megszólal: gyerünk, mert ezer a dolog! Nem rohan, nem késik el sehonnan.
A fiatal és a középkorosztályt sújtja az örök rohanás? De hát a munkanap negyven-ötven évvel ezelőtt, a „lassú világban” is nyolc órát tett ki mifelénk, egyidőben szabad szombat nélkül, meg autóbusszal, biciklivel oda- és hazaérni is időigényesebb, mint mostanában autóval. Az alvásra szánt nyolc óra sem igen módosulhatott, legföljebb az álomszuszékok és az álmatlanok között lehet különbség. Marad tehát bűnbaknak a szabadidőre szánt egyharmad nap. Eszerint napi nyolc órában rohanó a világ. Épp akkor, amikor az ember önmaga dönthet arról, hogy mivel tölti el. Ilyenkor szokás megkérdezni az ismerőst a hogylétéről, ám válaszra nem várni a sietségben. Vagy csak nem figyelni rá, mert üzenet érkezett a telefonra, ami nem várhat. Várhatna ugyan, de ha nem nézem meg, nem tudom, hogy várhatott volna. Ja, és a gyerekek! Egyiket zongoraórára, a másikat edzésre kell szállítani; aztán egyiket angolra, a másikat matekkülönórára. Másnap fordítva, csak zongora helyett a klarinét szól majd. Aztán napi két órát igényel a világháló közösségi oldala, nem keveset, negyedét az időnek. Kiderül ugyan később, hogy öt percet ért meg. De nincs visszaút. Szelektálni kellene. Esetleg a gyerek beérné zenével és angollal, szabadidejében pedig futkosna, kerékpározna, focizna. Hacsak nem rendkívüli tehetség, és bajnoknak készül. Mert különben sem járhat százfajta képzésre, miként minden finomság sem falható föl, minden öröm sem kiaknázható, még minden jótett sem tehető meg.
Nem lehet az, hogy a rohanás inkább a tudatunkat gyötri, meg a lelket? Hiszen az ember mindent elvégez, lebonyolít, megnéz, elmesél, mindenhova eljut, ami a nyolc órába beszorítható; körültekintő tervezéssel szorongatni sem kell.
Nem különös az, hogy a törvény szabta munkaidő és a szervezet által kikövetelt pihenés jól működik, csak az zötyög, amiről mindenféle kényszer nélkül, szabadon dönthet az ember? Ebben csődöt mond. Minél többet látni, tudni, élvezni! És így lesz felületes a látás, a tudás, az élvezet. Míg egyik történik, máris a következőre gondolunk. Mindenütt ott lenni, de sehol sem igazán. A gondolat kalandozik, a lélek sekélyesedik együtt az ismeretekkel.
Lehet, hogy mégsem a világ a rohanó, hanem benne az egyén, így csak maga tehet ellene, miként Jevtusenko kéri: Csak egyszer állj meg út felében, / az ég mint bíró néz le rád / s ha Isten nem kell semmiképpen / gondolj magadra legalább.
