Múlt vasárnap történt, amikor még nem az év legmelegebb napja volt, hanem az előtte lévő. A levegő reggel kilenc órakor is pörkölt. A piacon az áru kókadt volt, a kofák nyakában vizes törölköző, a rádió rekedten hörgött. Lehet, megolvadt a műanyag, amitől az állomások is egymásra forrósodtak. Vettem egy csokor vasrózsát. A rezgő inkább szürke volt, és törékeny, pedig a virágok frissek voltak, száruk erősen zöld, tele nedvességgel, a levelek erősek, szőrösek, szúrósak – éppen, mint gyerekkoromban.
A vasrózsacsokorral célom volt. Az autóba ülve a Majsai híd felé vettem az irányt, mindenre felkészülten. Úgy értem, akárha egy nagyvárosi autóvezető volnék, olyan, aki tűsarkú cipőjében múlatja az időt a dugóban, nem pedig egy vidéki városban élő középkorú asszony, aki izzadtan ül a volán mögött, lapos sarkú cipőben. Mert az kényelmes. Néha azt hiszem, a vidéki és a nagyvárosi nők között létezik ez a különbség: előbbiek nem gondolják azt, hogy amennyiben jól tartják magukat, azzal akár harmincnak is elmennek. Még azok sem gondolják ezt, akik valóban jól tartják magukat. De még akkor is tudom, hogy ez nem igaz, amikor azt hiszem, hogy így van. Hiszen ilyen szempontból semmilyen különbség nincs az asszonyok között. Vidéken sem megfáradt munkáskezű asszonyok élnek csak, ahogyan a nagyvárosok dugóiban is ülnek fáradt szemű, petyhüdt hasú felsővezető(nő)k.
A Majsai híd most jelzőlámpával van felszerelve. És rendőrök is állnak a hűvösben, hiszen a lámpa egyhangúan, egyazon ritmusban, a feltorlódó forgalomtól függetlenül váltogatja a színeket, ami torlódást okozhat. Szinte alig volt valaki az úton. A kánikulában az a csodálatos, hogy az emberek, hacsak nem muszáj, nem teszik ki a lábukat a lehűtött lakásokból. A vasútépítés miatt kettévágott városban pedig maguk az emberek a csodálatosak, ahogyan egy hét alatt teljes mértékben ráhangolódtak az új életükre, a kerülőutakra. (Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, én soha nem találkoztam olyan budapestiekkel, akik között nem az lett volna a legfőbb téma, hogy miképpen lehet rövidebb vagy jobb útvonalon eljutni A pontból a B pontba: egyáltalán, maga az a tény, hogy valahonnan el kell jutni valahova, olyan örömteli beszédtéma közöttük, hogy élvezettel szürcsölgetik, mint ahogyan a tengeri hallevesben szürcsöljük ki a rákokból az ízeket. Éppen emiatt gondolom, hogy a többséget nem izgatják a lezárások, mert ez mind-mind új lehetőséget nyújt arra, hogy busz- és villamosvonalakról, metróállomásokról, trolimegállókról beszéljenek, de ez alól természetesen a bicajjal, rollerrel és autóval közlekedők sem kivételek.)
Szabadkára mindebből semmi nem volt jellemző. Sem a dugó, sem a kerülőutak. Éppen ellenkezőleg, mindenki úgy élt, ahogyan számára a leginkább kényelmes, a leginkább megszokott volt. Éppen ezért csodálatos, ahogyan elfogadták ezt az új helyzetet. Állnak a lábaskék felüljárón, és telefonjaikkal egyfolytában fényképeznek. Fényképezik a vasútépítést. Izzadt fejükre rátapadnak a micik. De vissza a Majsai hídhoz. Alig egy, másfél percembe kerül átérni rajta. Az utcák üresek, talán életemben először nemcsak értem, de érzem a Kánikula című, Kosztolányi fordította verset. Ettől egészen elgyengülök. Egyébként is kívülről szemlélem önmagam, a hirtelen elhatározást, a vasrózsacsokrot mellettem az ülésen, az úti célom, a piros és sárga vasrózsák erős színe élettel telin ragyog a könnyeimen át.
A higijenski magasságába kerültem, sűrű lombozatú fák alatt várom, hogy zöldre váltson a lámpa, szabad legyen az utam. Merengve bámulok kifelé az ablakon, amikor meglátom a középkorú asszonyt, akinek a hátán egy lyukacsos hátizsák. Mintha mozdulna benne valami. Azt hiszem, talán a rekkenő hőségtől látom így. Az asszony nyilvánvalóan a Majsai hídon átgyalogolva folytatja elszánt útját, hosszú ruhájából facsarni lehet a vizet, homlokán is csorog a veríték, vöröses haja cafatokban. Hátizsákja ismét megmozdul. Meresztem a szemem. A macska fészkelődik, most már világosan látom, hogy a rekkenő júliusi hőségben a középkorú asszony lyukacsos hátizsákjában, ami igazából egy hátra szerelhető kisállathordozó, egy macska utazik a nő hátához tapadva.
Zöld lett a jelzés, elindultam. Levegőt is alig kaptam a felfedezéstől, amit a nyugtalan, ideges állat és a rendíthetetlenül gyalogoló gazdája nyújtott. Vajon hol lehet ilyen macskahordozót venni? Ez volt az első kérdés, ami felmerült bennem, aki még ahhoz is nehezem szoktam hozzá, hogy a gyerekeket a szüleik a hátukon viszik.
Miután elhelyeztem a virágokat, hallgattam egy ideig a szívverésem és a gerlicék búgását, eszembe jutott, hogy létezik ilyen. Sightseeing hátizsák házi kedvenceknek.
Hazafelé a csokoládégyár felé mentem. Forgalom alig volt. Az emberek lazán ténferegtek, slattyogtak papucsaikban. A vasúti hídon egy macska bámult rám. Farkát idegesen tekergette. Gyorsítottam.
Nyitókép: (illusztráció)
