Divide et impera! Azaz: Oszd meg és uralkodj! – mondotta jó régen Cézár, és bizonyára alkalmazta is, ha már neki tulajdonítják az uralkodásnak e módszerét. Hogy etikus volt-e „megvenni”, lekenyerezni az ellenfelek némelyikét, hogy aztán a torzsalkodásban meggyengülteken elverjék a port, nehéz megítélni. A történelem tanúsága szerint mindenesetre hasznosnak bizonyult, mert azóta sem halt ki. A cél pedig gyakran ennél erkölcstelenebb eszközöket is szentesít, őszintén szólva még manapság is. Különben pedig a nagy birodalom uralkodójának korában még kereszténység sem létezett, aminek tanaihoz esetleg ma is mérjük a jó és a rossz cselekedeteket.
Mostanság nem nagyon hangoztatják a cézári politikai módszer hasznos voltát vagy alkalmazásának előnyeit. Inkább a személyekre, gyakrabban a személyiségekre akasztják a megosztó kifejezést. Érzésem szerint nem dicséretként, miközben időnként viták képződnek arról, hogy egyáltalán pozitív vagy negatív-e a jelző. A levitézlett politikus a hatalmon levő ellenfelét bizonyosan nem jó szándékkal jellemzi ilyen módon, pedig éppen dicséret járna neki, mert tetteivel, következetességével felelősen és józanul kiáll elvei és az etikai értékek mellett. Ezért milliók követik, míg az ellenfél a vesztébe reformálná a világot. Lehet-e kiegyezés jó és rossz között, homlokegyenest ellentétes eszmék között? Merthogy állítólag a kompromisszumkészség mérsékli a megosztást. Igen, de elsöpri a kiállást, feladatja a meggyőződést, a jóba vetett hitet. (A rosszba vetetettet is, de az nem volna baj.) A hívő nem egyezhet ki az ateistával, hiába kezdi már ez utóbbi is vallásnak mondani az istentagadást, miközben az istenhit és a tudomány között létezik átjárás.
A homályos, esetleg ellentmondásos tartalommal fölruházott megosztó jellemzésre persze nem mindenki szolgálhat rá. Mégiscsak vannak mércéi. Eleve kisebb-nagyobb közösségi kapcsolatot föltételez, hiszen magánosan nincs kit megosztani. A szigorú tanító két táborra osztja a diákokat, sőt a szülőket is: akinek a gyereke bírja az iramot, hallatja a dicsérő szavakat; akinek erős a tempó, mondja a szidalmakat. Másrészről a szélsőséges megnyilvánulások – még ha később hozzáidomulnak is sokan – szinte törvényszerűen megosztóak. Gondolhatunk „fölháborító” színházi előadásra, a divatra vagy a klímaváltozást megállítani igyekvőkre, akik ezt azáltal igyekeznek elérni, hogy múzeumi képeket fröcskölnek le, és magukat a falhoz vagy éppen kint az utak aszfaltjához ragasztják. A droghasználat engedélyezése vagy a nemi identitás „forradalma” hasonlóképp két-három táborra tagolja az embereket. Ha nem is szélsőségként kerül szóba – bár arrafelé is vezethet –, itt van nekünk a mesterséges intelligencia: kik riadtan, mások nagy reményekkel fogadják.
Kis híján leírtam, hogy a politikában pedig törvényszerű a megosztás, hiszen demokráciában élünk, vagy nem? Mert minden vezető a saját táborát igyekszik gyarapítani, csak a balga hajlik olyan kompromisszumra, ami gyéríti a támogatói sorát. A demokrácia alapjául szolgáló többpártrendszer eleve a megosztásra épül: az ellenfél nyájának a gyérítésére, a sajátjának a gyarapítására. Közben meg arra gondoltam, hogy még sincs igazam, mert mindinkább egyenruhát kapnak a gondolatok is, egyelőre elsősorban tőlünk nyugatra: a pártok és pártvezérek nem összeakaszkodnak egymással, hanem ugyanazt tartják vagy vélik helyesnek (esetleg csak úgy mutatják), legföljebb némileg a módszereik különböznek. Így jutnak el a kompromisszumon túli megalkuvásig a kormányzásban, és a vezetők így válnak jelentéktelen politikusokká, a népük pedig majdhogynem osztatlanná. Egyik egy kicsit zöldebb, a másik halványabb. De mind büszke demokrata. Néhány év múlva pedig mindannyiukat feledik majd, mert se tartásuk, se elképzelésük nincs az élhető jövőről, és nem megosztóak, csak nagy tettekre alkalmatlan megalkuvók. Becsületes megosztónak lenni talán mégiscsak erény.
Nyitókép: Pixabay
