Valamikor, talán nyolc évvel ezelőtt, egy irodalomtörténész megrótt engem azért, hogy vállalom olyan szövegek megírását, amelyek valamiképpen nemzeti alkalmakhoz tartoznak. Példának okáért több alkalommal vállaltam, hogy március 15-e kapcsán jegyzetet írjak. Nevetséges, igazán nevetséges, pontosabban kínos, hogy nem érzed, ilyeneket nem lehet vállalni. Eltátottam a szám – ez szerencsére nem látszott a telefonban, hiszen telefonon beszélgettünk –, annyira megdöbbentem. Nálam tíz évvel idősebb irodalomtörténésszel beszélgettem. Még nekem is vannak emlékeim a kötelezően vagy önként, dalolva megírt, május elsejét ünneplő jegyzetekről, hogy azokról az írásokról, költeményekről, jegyzetekről ne is tegyek említést, amik 1980 májusa után születtek meg folyóiratok különszámait, újságok hasábjait töltve meg. Ha nekem vannak ilyen emlékeim, akkor neki sokkal mélyebb emlékei lehetnek. Mégsem hallottam sohasem, hogy ez valamiféle belső vívódást okozott volna, kisebbítette volna az általa értékelt alkotók, írók, költők irodalmi teljesítményét. Viszont az enyémet ez befolyásolja majd, mondta – állítólag – segítő szándékkal, arra biztatva engem, hogy ne vállaljak ilyen típusú jegyzetírást.
Elgondolkodtam azon, amit javasolt. És meg is fogadtam volna talán, mert, mint Örkénytől jól tudjuk, az ember szeretetre (és elfogadásra) vágyik. Két oka volt annak, ami miatt inkább megrántottam a vállam: az egyik ok az A. E. Bizottság Kalandra fel! című lemeze, amit Oscar Petersonnal és Thelonius Monkkal meg Bartók Béla Allegro barbarójával (emellett Három rondó népi dallamokkal, Három magyar népdal és Suite op. 14 volt hallható a lemezen) felváltva hallgattam másfél éven keresztül, ha visszagondolok, akkor húsz és huszonegy-két éves korom mással sem telt az olvasás mellett, mint ezekkel a zenékkel. És ez megakadályozott engem abban, hogy hosszú évtizedekkel később belső meggyőződésem ellenére, azért, hogy valakik elfogadjanak, felhagyjak azzal, hogy jegyzeteket írok számomra fontos közéleti alkalmak kapcsán. Ilyen egyszerű az élet. Nyilván azért hallgattam ezeket a zenéket, mert már akkor olyan voltam, amilyenné lettem.
A másik ok pedig Cseh Tamás Műcsarnok című lemeze volt, aki ismeri, annak nem kell elmesélni, mit jelentett a nyolcvanas években a Valóság nagybátyám vagy a Petőfi halála, Lee van Cleef és József Attila. Innen származott aztán „ismeretségem” Bereményi Gézával és azzal a látásmóddal, ami az Eldorádó című filmben csúcsosodott ki – most nem említek könyveket, nem regényeket és nem elbeszéléseket, mert mindez, amiről beszélek, nem az irodalomról szól, hanem a nevelődésről és a látásmódról. Tulajdonképpen nem szól mindez egyébről, mint arról, hogy azért tudok március 15-ről jegyzetet írni, mert kora felnőttkorom óta hallgatom Theolonius Monk zenéjét és Bartókot, ki merem mondani azt, hogy egy nagy segget látok, emellett pedig röhögtem azon, hogy adódhatnak bajok, most, hogy én távol vagyok. Vagyis, ha jobban meggondolom, mindez talán azt jelenti, hogy én így vagyok magyar. De azt biztosan jelenti, hogy így nem vagyok más, hanem csak az vagyok, aki vagyok.
Amikor ezt olvassák, már megtekinthető a Petőfi nyomában című videósorozat utolsó, 31. része. Nem tudom, látták-e az elsőt vagy az ötödiket, láttak-e akár egyetlen részt is. De megvárja önöket, ahogyan minden zene, minden mondat, minden elhangzó szavalat megvárja a befogadót. Nem múlik el nyomtalanul. Nem múlik el nyomtalanul az, amit művészi döntésnek nevezünk, ami nem saját kedvünk szerinti összeállítása valaminek, kedvünk változása szerint átírható, felülírható, telefonunkon egyetlen mozdulattal szkippelhető.
A művészi alkotások, legyenek azok régi verseskötetek, Hungaroton-lemezek vagy az amerikás rokonoktól érkezett nagylemezek, legyenek azok mai videósorozatok a saját tájainkról, legyenek azok mostani verseskötetek, újságban kinyomtatott szavak, nem múlnak el nyomtalanul. És valahol ez az alkotás, az előadó-művészet lényege, a szabadság finom formája. Amikor nem kell érte harcolni. De hogyan lehetne értékelni, ha nem tisztelnénk azokat, akik életüket adták azért, hogy mi a szabadság finom formáival élve fogalmazhassunk a szabadságról? Sokféle oka van a jegyzetírásnak. Egyik ok ez lehet, azt hiszem. Nyolc éve gondolkodom ezen, válaszom még nem végleges, nem vagyok biztos abban, hogy így van.
Nyitókép: forbes.hu
