Köszönjél, kisfiam! – szól a nagymama az unokájának, és köszön a gyerek a számára ismeretlen járókelőnek az utcán. Vagy vonakodik, hallgat. Faluhelyen még (hogy ez a még kell-e ide, nem tudom) ma is itt-ott megdicsérik a gyereket, hogy „milyen szépen tudsz köszönni”. Valahol írtam már, hogy a világ peremén álló csángó faluban román és magyar, vagyis csángó gyerekek úgy köszöntek nekünk, mintha régi jó ismerősök lennénk. Ilyen fogadtatás mellett akár lehettünk volna is utána. Az itthoninál kicsit harsányabb meg kórusszerű volt ez az üdvözlés, nyilván azért maradt meg bennem.
Aztán vitába keveredik – ismét itthon – a nagyvároshoz szokott anyuka és a várost csak enyhén szívlelő nagymama a köszönésről, hogy miért kell piszkálni a gyereket, mert emlékszik, hogy egykor számára is milyen nagy nyűg volt a rákényszerített köszönés. Meg számomra és mások számára is, de nem mehetsz el a másik ember mellett, mint a birka, hacsak nem a pesti metróban vagy a vásárban vagy – érvel az anyja. Ez a „birka” bizonyára lehetne másféle állat is, de megszokhattuk, hogy a birka tud igazán bambán bámulni szótlanul.
Figyelem is időnként a mellettem elsétáló gyerekeket: némelyikük természetes könnyedséggel köszön; amikor csoportba verődve érkeznek, egyik-másik megszólal, végül félszegen az utolsó is üdvözöl. Nagyobbacskák ők, akaratlanul is nevelgetik egymást, és bár a birka fentebb nem dicsérő szemszögből került szóba, a nyájszellemnek lehet erényes hozadéka is.
Más alkalommal a nagyszülő az ismerősének köszön szóval és kézemeléssel a kerítésen keresztül, miközben unokájával bogarászik és beszélget az udvaron, mire a gyerek hirtelen elhallgat, ő is int és szól az utcán járóhoz, közben kiegyenesedve felé fordul néhány pillanatra. Érzi, hogy annyira ímmel-ámmal, teljesen érdektelenül mégsem köszönhet a számára ismeretlennek sem, hogy ne tudatosítsa: láttam, hogy kicsoda, szóra is méltattam.
Fotó: Pixabay
Szembejön velem egymagában egy kislány az utcán, félig letér a járdáról, olyan tétovázó a mozgása – biztosan szenved a megszólalás kényszerétől –, én pedig kegyetlenül a szemébe nézek, és várom a reagálását. A szemen múlik minden, mint a szembenézős játékban, amelyben az a győztes, aki tovább bírja, hogy nem pislant. Elkaphatná a szemét, nézné előtte az utat, és máris megoldotta a gondját: szótlanul ellépnénk egymás mellett. De kitart ő is. Persze nincs szándékomban nevelni, se jót, se rosszat szólni, nem is sok jogom lehet hozzá, mégiscsak az ő ügye, hogy miként cselekszik. Bár amikor egyéni vétkek helyett a társadalmat vádoljuk, mondván, a közösség bűnös a rosszért, lehet, hogy azért az ilyen hallgatások is okolhatók. De az utolsó pillanatban – már egymás mellé értünk – rám köszön. Mintha abban az egy másodpercben, amíg még látom a szemét, azt közölné, hogy mégsem mehet el két ember egymás mellett úgy, hogy ne jelezné: mindketten emberek vagyunk; nem tehet úgy, mintha észre sem venné egyik a másikat, vagy ami rosszabb, nem akarna tudomást venni a másikról. Persze tehetne úgy is, ha másfelé kalandozna a szeme, de amikor már a tekintetek találkoznak, nincs visszaút. A kapcsolatot pedig ki kell mondani mindkét félnek. Abban sem vagyok már biztos, hogy teher számára a köszönés, inkább némi félénkség rejlik benne, hogy illő-e egy elég régen felnőtt és majdnem idegen embert „megszólítani” egy kisgyereknek.
Nemegyszer megesett már, hogy városszéli utcákban gyalogolva egymásra tekintettünk a szembejövővel, és köszönt. Ő volt otthon – legalábbis úgy tűnt –, én idegen, két ember a néma utcán kapcsolatot teremt a köszönéssel. A sok tömeget képez. Különös ellentmondás: ahol nyüzsögnek az emberek, ott tűnnek senkihez sem tartozónak, mindenkitől függetlennek, talán azért, mert törvényszerűen, érthető, „technikai” okok miatt kihalt a köszönés. Alighanem ezt a „függetlenséget” hozta magával a vitatkozó anyuka. Pedig a köszönés nagyon emberi jelzés. És a gyerek is ember.
