Van-e élet örök versengés nélkül? No, ki lesz az első? – sarkallja futásra az óvó néni a rábízott apró gyerekeket. És büszke magára a győztes, ha nem is vágyik babérkoszorúra, meg különben is következik egy újabb verseny, amelyben másikuk lesz a nyerő. Az iskolában csoportok, osztályok és egyének harcolnak a győzelemért, miközben épül a csapatszellem, nő a kitartás, szilárdul az akaraterő. Meg a kudarcot is meg kell tanulni elviselni. Régi bölcsesség: hagyni kell a gyereket elesni, hogy megtanuljon járni. Egyébként pedig ki látott már sportot verseny nélkül, hacsak nem az egészség és hosszú élet javát szolgáló vagy a csábító külalakért súlyokat emelgetőkre gondolunk. Persze ez utóbbi is verseny: különbnek lenni a másiknál.
Így megy ez egy életen át. Nem is csak a stadionokban, sportcsarnokokban, hanem az irodákban, üzemekben, mindenfelé. Az ifjú idegesen készül az állásinterjúra, mert a jelentkezők közül ő akar lenni az első: munkához, pénzhez, megélhetéshez jutni. Később már becsületes szorgalommal vagy törtetve igyekszik az élre kerülni előléptetésért, rangért, dicsőségért és több pénzért. Az újságíró verseng, hogy elsőként jelenjen meg a hír a weblapján; az üzletben tolakodnak a vevők, hogy elkerüljék a többieket az akciós csevapnál… A kereskedő elsőnek igyekszik piacra dobni az áruját; a tudós ember nem maradhat le a találmányával, mert mit sem ér a sok munka, ha megelőzi valaki. A dicstelen fegyvergyártók folyamatosan igyekeznek előnyhöz jutni az ellenfelekkel vagy ellenségekkel szemben. Feszültség és idegjáték kíséri a versengést, mégis meg kell hagyni, hogy verseny nélkül gyérebb lenne a fejlődés, bár akkor sem maradna el.
Mondja meg valaki, hol kezdődik a túlzott versenyszellem – tudhatjuk, vége sosincs. Mikor válik betegessé az érvényesülésért folytatott harc? Hol lenne érdemes megállni, és élvezettel, odaadással folytatni a munkát? Nem vetélytárssal küszködni, hanem megelégedni, és ha küzdelem nélkül is megjön az újabb siker, örömmel tudomásul venni.
Csodálom a sportolókat – a legnagyobbakat –, amikor győzelem híján úgy nyilatkoznak, hogy elégedettek, kiváló eredményt értek el, mert új egyéni rekordot állítottak föl. Nem bánkódnak, hogy ezúttal az ellenfél jobb volt, hiszen önmagukat legyőzték, mivel gyorsabbak voltak, mint eddig bármikor. Eközben a szurkoló mérgelődik vagy sajnálkozik, őt nem a lefaragott tized- vagy századmásodperc érdekli, hanem a győzelem. Persze az úszó, futó és mások nem kevésbé vágytak a még nagyobb sikerre, hogy hazájuk himnuszát hallgassák, mégis méltósággal viselik el mások győzelmét: ezúttal jobb volt az ellenfél, vagy éppen utolérhetetlen.
A sportnak és más, tudományos, művészeti és egyéb vetélkedőknek lételemük a versengés, ezzel a céllal jönnek létre a rendezvények. A polgári világban ez hol szükségszerű, hol fölöslegesnek tűnik, szükségtelennek és inkább ártónak. Csak nehéz megállapítani, hogy mikor és meddig.
Hogy hol van a fölösleges és idegtépő versengés határa? Kérdezhetnénk szociológusokat és pszichológusokat, de nem mindig a kézenfekvő a biztos megoldás. Akár az is előfordulhat, hogy egyetlen szó nélkül kapunk választ a kérdésre. Mégsem egyszerűt, mégis elgondolkodtatót. A történet valahol Afrikában játszódott le, arra már nem emlékszem, hogy orvos vagy pap mesélte-e.
Misszióval jártak valamelyik szegény országban, és talán egyetlen csomag volt az adott pillanatban náluk, vagy más kényszerű oka lehetett, hogy lehelyezték a csomagot egy fához, de két kisgyereknek kellett volna juttatni belőle. Hozzájuk fordultak, mondván, aki előbb odaér, azé lesz az ajándék. A két gyerek pedig nem kezdett lökdelőzve rohanásba, hanem megfogták egymás kezét, és együtt, sétálva elindultak az ajándékért
