Józan paraszti ésszel. Ennek a mondatnak nincs állítmánya, nem is igazán mondat, de ezt szokás emlegetni, amikor egyszerű és logikus gondolkodásra apellálunk. Akár a paraszti gondolkodás magasztalásának is tekinthetjük. A józanság érthető, a paraszti kifejezés alatt meg ki erre, ki arra gondolhat, ebben az esetben éppen pozitív tartalomra. Legtöbbször viszont műveletlenséget, tudatlanságot, igénytelenséget jelent. Régről maradt rajta ez a bélyeg, a szocializmusban egy ceruzavonással igyekeztek is eltüntetni, így „születtek” a termelők, földművesek. Mintha a valóság tagadásával a tények is megfordulnának ellenkező irányba. Az idő hozta magával a fordulatot: manapság már négy- vagy hatosztályos, esetleg analfabéta parasztok nincsenek (jó, előfordulnak), ehelyett középiskolát végeznek, vagy éppen mérnökként vágnak bele a gazdálkodásba. A legtöbbjük lapozza a szakkönyveket, vagy inkább az internetes irodalmat. Mert bizony a rovarok, a gombák és a vírusok sem a régiek már, az okosoknak is fejtörést okoznak.
A „társadalmi megbecsülés” ranglétráján a szakmunkások következnek, persze elébük vagy közéjük helyezhetők a betanított munkások. Hogy mit jelent a társadalmi megbecsülés, hosszadalmas mese lenne elmondani, mondjuk olyasmit, hogy a nagyvárosi újságíró önmaga számára kiosztott szellemi fölényének birtokában lenézően odaveti, hogy a diákok negyven százalékából „csak” szakmunkás vagy betanított munkás lesz. Mert a kompetenciafölmérés ezt mutatja. (Olyasvalami ez a fogalom, amikor vizsgálják a képességeket és készségeket egy-egy probléma megoldására.) Mi lesz így szegény országgal? Nyugodtan vitathatjuk a sajtómunkás kompetenciáját, amikor már a mi vidékünkön is egyre terjed a munkásimport, mesterek és más kétkezi dolgozók nélkül pedig nincs termelés. Hogy mennyire fontosak ők? Vessük a tekintetünket nyugat felé, és látjuk, hogy mindenféle bevándorlót vállalnak, hogy működjön a gazdaság. Mert – ez már jogos kérdés – mi lenne nélkülük az országgal? Vajon az ő kompetenciavizsgálataik mit mutatnak?
És itt kell visszatérnem a társadalmi megbecsülés témájára. Azt nyilatkozta ugyanis valamelyik miniszterünk vagy hasonló, hogy a mesterek bére gyorsan eléri majd az IT-szakemberekét. (Ez meg információs technológiát, informatikusokat, programozókat jelent.) Ha nem volna teljesen érthető: ők alkotják az egyik legjobban kereső „kasztot” keleten és nyugaton egyaránt. Márpedig ha a megbecsülés kerül szóba, rendszerint nem is a morálisra, hanem az anyagira gondolunk. (Hogy a sok pénz kivívja-e magának az erkölcsi megbecsülést, no, ez a téma is messzire vezetne.) Ilyen ez a munkaerőpiac, miként a tőzsde vagy a zöldségpiac: ha kevés az áru, fölugrik az ára. Megvalósulni látszik az, ami a munkásosztály uralmának korában nem sikerült.
Úgy tűnhet, hogy túl nagy megértéssel viseltetek az „újkori munkásosztály” iránt. Mert elvárná a szellemi tevékenységet gyakorló dolgozó, hogy a tanulás éveit is fizesse meg neki a társadalom. De hát ebben az új világban már nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem az autószerelő is, egy a sorsuk. Ha meg nem, hát kukások is kellenek. (Őket szokás emlegetni az alsó szint jelképeként, pedig nélkülözhetetlenek, csak a kisgyerekek néznek föl rájuk.)
Miként az iskolai jegyek értékében régóta nem hiszek, mert inflálódtak, úgy a kompetenciavizsgálat eredményeit is fönntartással böngészem, bár némileg eligazít bennünket egyik is, másik is. Mégsem ez a fönntartás hozta elő belőlem a fentebbi sorokat, hanem némely, az olvasótábor elé tárt értékelés és következtetés. Méltányolom is azoknak a véleményét, akik nemcsak láttak mesterembert vagy éppen betanított munkást, hanem beszélgettek is velük; még jobb, ha ettek-ittak is együtt; a legjobb pedig, ha egy kicsit meg is próbálták azt a munkát. Nem sokra becsülöm azonban azoknak az igazságát, akik szellemeskedve fölényeskednek, miközben még nem láttak olyan embert, akiről beszélnek.
Így látom én ezt a bonyolult kérdést, azt hiszem, józan paraszti ésszel.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
