Nemrégiben olvastam egy közleményt, amiben arról tájékoztatták a szabadkai autós utazóközönséget, hogy le fog szakadni alattu(n)k a Majsai híd. Mondanom sem kell, hogy ettől megrémültem, nem játék ez. A Majsai hídról magam sem állítanám, hogy szép állapotban volna, néhány éve még dróthálóval foltozott lyuk is tátongott rajta, amin keresztül – a lyukon keresztül, amíg nem drótozták be csirkehálóval – a sínekre lehetett ugrani. Biztos, hogy vannak olyan kilátástalan lelkiállapotú emberek, akik végső kétségbeesésükben ott próbálkoztak volna azzal, hogy eldobják maguktól az életet, de ahhoz, hogy sikerüljön a tett, nincs elég magasan a híd. És ezt azért mindenki tudja. Ez kitérő volt, csak jelezni akartam, hogy a híd valóban nem bizalomgerjesztő kinézetű.
De attól, hogy egy nő csúnya, még lehet jó szakács. Az említett közlemény azonban azt fogalmazta meg, hogy a nő csúnya és főzni sem tud. Ez viszont rémisztő gondolat. Mert a buszokkal egy időben a híd tetején tartózkodni életveszély, bármely pillanatban a sínekre zuhanhatunk. Törmelék, buszok, biciklisták, gyalogosok egymás hegyén-hátán. Rettenetes gondolat.
Úgy láttam, az embereket ez a közlemény különösebben nem érintette meg, továbbra is araszoltak az autók, fotózták a vasútvonal építését-szélesítését a híd legmagasabb pontjáról a gyalogosok, sőt! A város felől érkezve, a hídra való felcsatlakozásnál a mellékutcából várakozókat – ott, ahol valamikor a gyümölcsök nagybani átvétele zajlott, legalábbis apámmal mi oda vittük a sárgabarackot a gyümölcsösünkből, hogy aztán egymásra helyezve a ládákat lemérjék és azonnal ki is fizessék – beengedik a sorba. Mindenki int, megköszöni, bólint. Ahogyan a Párhuzamos útról érkezők is helyet hagynak, hogy a hídról leérkezők, akik szeretnének az egykori fatelep melletti utcába befordulni, megtehessék. Nem mintha nem mehetnének körbe... De beengedik őket, a gyalogosokat meg átengedik, hogy felcaplathassanak a hídra vezető lépcsőn (pedig a zebra éppen a kanyarban van).
Szóval, akárhogyan is, a Majsai híd még áll, a buszok pedig már más útvonalon közlekednek, a közraktárak felé, ahol az új körforgalom várja az autósokat, meg a fantasztikus, tükörsima út, ami a Zentai úti MOL-kúthoz vezet. A város nem dugult be, hanem a legjobb arcát mutatja.
Van bennem öröm, hogy nem tévedtem, amikor a Via del Corso címet viselő kötetem szövegeinek egyikében a szabadság fokmérőjéről fejtegettem ügyetlen okoskodással gondolataimat, hogy Szabadkán a békés időszakokban a szabadság fokmérője változó, de mindig bízhatunk a városban, mert magához szoktatja a városlakókat, megtanítja őket arra, hogy tiszteljék a testét, hogy jól bánjanak vele és egymással. Ez bizonyosságot nyert most, hogy kettőbe van tépve a város, legfőbb útja feltárva, akár egy női test, amiben egyre mélyebben bányásznak, a Palicsi út egykori szakasza a MOL-kút és a börtön között kétfelé tépve, közepében, akárha egy nő méhében, egyre mélyebbre fúrnak, hogy beléhelyezzék a gyorsvasutat megtartó oszlopokat. A város huszonegyedik századi gyermeke lesz a Belgrád–Budapest gyorsvasút. A kistesója, a Szabadka–Szeged már felállt a kiságyában és nyakát nyújtogatva várja, hogy a határ másik oldalán lévő testrésze is indulásra kész legyen.
Mindeközben a Gurító alatt is zajlik a közlekedés. Az autósok huppannak, koppannak, az autógumik nyekkennek, a kardántengely meglepődve csuklik egyet, de tartja magát, legalábbis az autósok reménykednek, hogy nem repedt meg a tegnap óta felbukkant újabb hatalmas lyukba való belehuppanáskor.
Van egy olyan érzésem, hogy a lázasan folyó munkában egyszerűen elfeledkeztek erről a helyzetről. Azt gondolják, hogy a Gurítónál lévő vasúti híd felújításával be is fejezték a munkát. A híd alatt is. Holott a híd alatt aszfaltozni kellene. Kérem szépen, aszfaltozzanak! Azt mondja az egyik barátom, Szabadka, a lakosok, az vasútépítés dolgozói, a közvállalatok vezetői, a műemlékvédelmisek, a tervezők – egyszóval mindenki remekül teljesít, de aki a Gurító alatt közlekedik, az úgy gondolhatja, olyanok vagyunk, mint a legtöbb tejet adó tehén, amelyik fejés után felrúgja a sajtárt. Nem tudom, hogy így van-e, én mindenképpen a közraktárak felé kerülök, de olyan jól esne a Gurító felé jönni-menni, fejet hajtani a gettó áldozatainak emlékére állított emlékműnél, felidézni az utcát, a polgári házakat, amik helyén ma már egy nyugati bevásárlóközpont önkiszolgálója áll, a MÁV-épület koszló-sárga vakolatát bámulva azon mélázni, milyen csodás modernista épületeket húztak fel, szögletes idomaik éppolyan szépek, mint a szecesszió indái, csak másként, máshogyan. És felidézni az egykori gyalogoshidat, ami a Gurítónál azok szolgálatában állt, aki az Újvárosból akartak bejutni a városközpontba. Kellenek ezek a kapaszkodók, ehhez pedig nagy szükség van arra, hogy a híd alatt kiaszfaltozzanak.
Nyitókép: Pixabay
