Mindegy, mivel foglalkozik, a tehetsége előbb-utóbb így is, úgy is kibontakozik, és kiválóan megállja majd a helyét abban, amit éppen csinál, mondta jó néhány évvel ezelőtt egy énekesből éppen műsorvezetővé avanzsálni készülő híresség egy vele készült interjúban. Arra már nem emlékszem, hogy újságban olvastam, esetleg rádióban vagy televízióban hallottam az ominózus mondatot, arra azonban igen, hogy igencsak megragadott, valószínűleg azért, mert hittem az igazságában, vagyis hittem volna, ha egy nála hitelesebb személy szájából hangzott volna el. Az illető ugyanis sem énekesnek, sem műsorvezetőnek nem volt különösebben tehetségesnek mondható, legfeljebb az adott pillanatban eladható, ezért is áldozott le annyira gyorsan a csillaga, és tűnt el olyan hamar a média képzeletbeli egéről.
Egy másik híresség, akit – megítélésem szerint – szintén nem elsősorban az elmélyült szakmai tudás és a mérhetetlen alázat jellemez, arról beszélt egyik közelmúltbeli nyilatkozatában, vagy legalábbis a cikk címe – ameddig eljutottam az olvasásban – erre engedett következtetni, hogy ma már csupán hobbiként tekint a színészetre, sokkal inkább televíziós személyiségnek tartja magát, mintsem színésznek. A szerénynek aligha nevezhető kijelentés talán még visszatetszőbb egy olyan személy szájából, aki valójában sosem volt a szó szoros értelmében színész, vagy legalábbis az a bizonyos nagybetűs semmiképp, csupán gyermekként bekerült egy televíziós sorozatba, és gyakorlatilag a mai napig az akkor megszerzett hírnevéből él, bizonytalan oda-vissza léptekkel tipegve a fejlődés igen rögös útjain.
Persze volt olyan időszak Magyarországon, sőt bizonyos intézményekben talán még ma is tart, amikor a tévéből megismert celebek uralták a színházak színpadait, csak azért, mert ilyen módon próbálták meg bevonzani a nézőket az adott intézményekbe, sőt addig, amíg mi, nézők, az ő nevükre váltunk jegyet, nem az igazi művészekére, bizonyára lesznek is. Nem tisztem kétségbe vonni, hogy valószínűleg annak is megvan a maga szépsége, amikor ismerős arcokkal találjuk magunkat szemben a színpadon, ám ha csupán ezért szívesebben nézünk sem beszélni, sem énekelni, sem táncolni nem tudó, folyamatosan rikácsoló és ripacskodó lelkes amatőröket az egyik egykor kifejezetten nívósnak tartott nyári fesztivál ezreket vonzó zenés darabjában, mint valódi profikat, akiknek a játéka képes lenne szárnyára kapni, felemelni és messzire röpíteni minket, akkor vessünk magunkra!
Mielőtt még bárki is sznobizmussal vádolhatna, leszögezem, ha valaki, én pontosan tisztában vagyok azzal, mennyire fontos az amatörizmus, éppen ezért nem is önmagában az tűnik aggasztónak a jelenségben, hanem sokkal inkább a határok elmosódása, ugyanúgy, ahogy más művészetekben is, ugyanis ilyenkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy a létrejövő produktum – amit jelen esetben szándékosan ne nevezzünk alkotásnak, annak ugyanis már másfajta minőséget kellene képviselnie – a mindennapjainkra egyébként is egyre inkább rátelepedő középszerűséget hirdeti majd, és az egyre nehezebbé teszi, sőt egy idő után talán már el is lehetetleníti a fejlődést, kiváltképp akkor, ha a nagy kényelemben az igénye is elveszik belőlünk.
Arról nem is beszélve, hogy vajon milyen lehet az ország egyik legjobb színésznőjének olyasvalakivel színpadra állni, aki nemcsak a közepes, hanem még az elfogadható szintet is alig-alig tudja megütni. Jut-e ereje arra, hogy maradandót alkosson, ha folyamatosan arra kell figyelnie, hogy megpróbálja a tehetségtelent legalább a látszattehetség szintjére emelni? És milyen a nézőnek, aki valódi művészi élményre vágyik, olyanra, amit magával vihet és megőrizhet, nem csupán presztízskérdésként éli meg, hogy megjelenjen az adott eseményen, megmutatva a világnak az új ruháját meg a frissen fésült frizuráját?
Visszakanyarodva a kiindulási ponthoz, abban még ma is egyetérthetünk az ominózus hírességgel, pardon, egykori hírességgel, hogy a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, azzal azonban mindenképpen ki kellene egészítenünk a mondatát, hogy mindez elsősorban akkor érvényes, ha az a bizonyos tehetség valódi értékek létrehozására, nem holmi látszattevékenységekben megnyilvánuló szemfényvesztésre irányul, mert bár rövid távon az utóbbi is hozhat átmeneti sikereket, azok hosszú távon megfelelő mértékű alázat nélkül aligha tarthatók fenn.
