Talán három-négy éves lehettem, amikor életemben először üldöztem lepkét. Emlékszem, a tavasz első hírnökei, a hóvirágok épphogy csak megjelentek kertünk udvarában. Kint játszottunk a testvéreimmel, amikor számos apró, fehér élőlény haladt el mellettünk. Nővéreimet megelőzve fejetlenül üldözni kezdtem őket. – Gyerekem, lassabban. Nézz a lábad elé! – üvöltött utánam édesanyám. Az izgatottság közepette ugyan meghallottam jóakaró szavait, de különösebben nem érdekelt. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, legalább egy pillangót elkapok. Talán már meg is érintettem az állatot, amikor egyszer csak a földön találtam magam. Iszonyú fájdalmat éreztem alsó végtagjaimban. Nem tudtam felállni. Sírni kezdtem.
Mint kiderült, a térdeimet horzsoltam le a betonon. – Kisfiam, a seb előbb-utóbb begyógyul, te pedig tanulsz a hibádból. Legközelebb a lábad elé nézel – oktatott ki édesanyám, miközben ellátta a sebeimet. Testvéreim nagy bölcsen azt mondták: „Minden rosszban van valami jó. Neked mindez azért kellett, mert így legközelebb nem csinálsz ilyen sületlenséget, nekünk pedig azért, mert így most egy ideig nem ütheted bele az orrod a nagyok dolgába.” A jelenet most, közel két évtizeddel később, a traumatológiai osztály sebészeti részlegén, a műtőasztalon fekve elevenedik fel előttem. Arra várok épp, hogy összevarrják a kétkerekű járművel elszenvedett balesetem során szétrepedt állam. – Megmarad a nyoma, vagy lehetek még szép? – kérdezem viccelődve az arcomat stoppolni készülő orvost, aki először csendre int. A sebész úr az első sikeres öltés után a következőt mondja nekem: „…valószínű, hogy látszani fog a helye, de nézze… Minden rosszban van valami jó. A heg emlékeztetni fogja magát, hogy mindig legyen résen. De biztosan van más pozitívuma is. Ennek megtalálása már az ön dolga.” Nagyszerű – gondolom magamban. Ráadásul a felnőttkor nehézségei ezen a ponton is visszaköszönnek. Már nincs, aki megmondja nekem, hogy mi volt jó ebben a hatalmas pofára esésben. Mire hazaérek, gyakorlatilag kihűl a sérülés. Az állkapcsomban olyan fájdalmat érzek minden apró mozdulat után, amely lehetetlenné teszi számomra a hagyományos táplálkozást. A kórlapot megnézve kiderül, betegszabadságra küldtek. – Mit fogok csinálni egy hétig munka nélkül? Ki fogja befejezni a heti feladataimat? – merülnek fel bennem az aggódó kérdések, annak ellenére, hogy a fizikai túlterheltség, a pszichés kizsigereltség tünetei már az elmúlt hetekben elértek. Közben a sebem is sokkal rosszabb látvány, mint azt elsőre gondoltam. Mi lehet hát ebben a helyzetben a jó? A harmadik nap környékére aztán testem, elmém teljesen megpihen. Végre sikerült levetkőzni a határidők kellemetlen szorítását. Olyan nyugalmat érzek minden porcikámban, amelyet kis túlzással már évek óta nem tapasztalhattam. – Talán minden okkal történik? Talán kaptam egy üzenetet az élettől, hogy egy kicsit álljak meg, lassítsak le, mielőtt még valami komolyabb, esetleg végleges megállásra kényszerülhetek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennem a magány csendjében. Egy dolog biztos: minden rosszban meg lehet találni a jót, ami felé tovább lehet lépni az életben. A pozitívum most talán az, hogy rájöttem, mennyire fontos is a pihenés.
Eljött hát a sérülést követő tizedik nap. A varratszedésen az orvosok szinte megdicsérnek. Egy kis bőrpír látható ugyan, de a seb szinte nyomtalanul eltűnt. Már csak az a kérdés: ha minden rosszban van valami jó, akkor minden jóban van valami rossz is? Esetemben talán az, hogy nem lesz, ami emlékeztessen a sületlenségek elkerülésére.
