Ötven évvel ezelőtt, vagyis 1972-ben alapították meg a Szenteleky-díjat irodalmároknak és a Bazsalikom-díjat műfordítóknak. Jövőre lesz Szenteleky Kornél születésének 130., halálának 90. évfordulója. Egyik sem kerek évforduló, nem is azért említem. Inkább az idő múlásának érzékeltetésére. Amikor Szenteleky Kornél elhagyta a földi világot, tizenhárom éve kisebbségben éltek a vajdasági magyarok. És már magukra találtak. Folyóiratuk is volt – a Kalangya 90 évvel ezelőtt indult útjára. Annak is Szenteleky volt a megálmodója, kezdeményezője, alapítója. „Mi akarunk és teremtünk. Nem várunk óvatos, kétkedő és szívtelen mecénásokra és gyáva, kicsinyeskedő kultúremberekre. Mi elsősorban közönségünkre számítunk, egyre öntudatosabb, irodalmunkat egyre jobban megbecsülő és egyre lelkesebb közönségünkre. Ez a lelkes megértés ad munkánk számára hitet, erőt és értelmet. Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni, mint ahogy a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja. Ezért a Kalangya úgy itt az országban, mint a külföldön hűen, őszintén és büszkén fogja reprezentálni irodalmunkat.” Bátor mondatok, egyértelmű elszántság. Ma már kevésbé érthetőek az utalások, inkább azok csodálkoznak rá Szenteleky erejére és elszántságára, akik beleássák magukat a korabeli újságokba, fellapozzák a visszaemlékezéseket, letisztogatják a vajdasági magyar irodalom alakulásáról szóló tanulmányokról a rárakódott ideológiai hamuréteget. Minden megállapítás értékes és fontos, nincsenek felesleges szövegek. Egykori tanáraink, akik ilyenkor október folyamán összegyűltek és összegyűjtöttek bennünket – egyetemi hallgatókat, újságírókat, kezdő írókat, költőket, befutott, nagynevű alkotókat, szerkesztőket és fordítókat –, hogy dideregve a sziváci októberi fényben, zsíros kenyeret majszolva, pálinkától melegedve, az üstben rotyogó pörkölt illata köré gyűlve figyeljünk, illeszkedjünk, horzsolódjunk. Egy évtizeddel későbbi emlékeim szerint Szabadkáról autóbusszal vágtunk neki az útnak. Október elején mindig megszólalt a telefonom, Gulyás Jóska kérdezte, hogy indul-e akkor a busz. Nehogy előforduljon, hogy az önkormányzat nem intézkedik! Nem dörögte ezt a telefonban, inkább csak elsorolta a maga távolságtartó, kissé mindig sértődött, ugyanakkor nyíltszívű módján. Gulyás József minden volt egyszerre, ami a vajdasági magyar irodalomban lehetséges. Elhagyatott, meg nem értett, baloldali, ószeres, önálló, lázadó, népi, diktatórikus, kegyetlen megfigyelő. És őstehetség, ahogyan Bori Imre mondta. Gulyás nyolc évvel ezelőtt, október végén halt meg. Itt hagyta a levegőben a kérdését, hogy himbálózzon az ökörnyálon: indul-e busz Szivácra? Persze éveken keresztül, amikor feltette a kérdést, ő is ugyanolyan jól tudta, hogy már nincs kivel megtölteni a buszt. De nem lett volna konok, ha nem kérdezi meg. Ha nem kéri rajtam számon. Miért éppen rajtam? – kérdeztem egy alkalommal, amikor rajzokat vettem tőle, vagy a László Sándor igazgatósága alatt az Újvidéki Színház által felajánlott jegybevételből számára vásárolt tűzifa érkeztét ellenőriztem a Szegedi úti ház magányos lakásában. Csak, válaszolta. Mert ez téged érdekel. És igaza volt, engem érdekelt – nem okvetlenül az, hogy elmenjek Szivácra, és ott dideregve végighallgassam a felszólalásokat, amikkel egyébként is vitatkozni támadt kedvem, hanem az, hogy ő eljusson. Elfogadta, hogy sofőrje legyek. Amikor együtt utaztunk, valahol mindig eltévedtem, leginkább talán Cservenka felé. Késtünk, korholt. Azon kevesek közé tartozott, akik fontosnak tartották, hogy ábrázolják a világot, ahonnan jöttek. Mint Cs. Simon István vagy Fehér Kálmán, miután hazaköltözött Csókára. Vagy ahogyan Domonkos István ábrázolta A kitömött madár című regényében.
Mi akarunk és teremtünk – ezt írta Szenteleky a Kalangya első számában. Olyan megfellebbezhetetlen kijelentés ez. És ma már nem lehetne érvényes. A megfellebbezhetetlen kijelentések ideje lejárt. De akkor miképpen találunk el az Olvasóhoz? Vagy az irodalom már nem az olvasók terepe?
