Úgy jártunk általános iskolába, hogy én mindig becsöngettem a barátnőmért. Előfordult, hogy ő még nem készült el, ilyenkor behívott, én pedig csöndben üldögéltem a fotel sarkán. A szobában, ami tulajdonképpen a nővére szobája volt, ámulva néztem a gyönyörű arcú nagylányt, aki már egyetemista volt, és igazi, komoly udvarlója akadt, aki viszont katonaidejét töltötte.
A gyönyörű arcú egyetemista lány arcán szétkenődött a szempillafesték, mert amikor késő éjjel hazaért, nem mosta le micellás vízzel. Azt hiszem, nem is volt akkoriban micellás víz. Még az is lehet, hogy sminklemosó sem volt, hanem Nivea volt. Kék színű dobozban. És azzal kente be az arcát, alaposan bedolgozta a bőrbe a krémet, hogy aztán a kék-fehér műanyag zacskóban lévő, Cik-cak elnevezést viselő vattával (sanitetna vata, Tosama) letörölgesse. Nem voltak akkoriban még vattalabdacsok. Hanem csak ez a hosszúkás műanyag zacskóba csomagolt vatta volt. Abból gyúrtunk labdacsot. Mi azért, hogy a karácsonyfa alsó ágait feldíszítsük (hópelyhek), a barátnőm nővére pedig azért, hogy lemossa a szempillafestéket. A párnán is fekete csíkok voltak, éppen olyanok, amilyenek a barátnőm nővérének az arcán.
Ámulva bámultam őt. Ritka szép lány volt, a minap láttam, ugyanolyan szép. Meg sem mertem moccanni a fotel szélén, nehogy felébresszem. Elzsibbadt a fenekem. A barátnőmmel közben az édesanyja pörölt, hogy megmondta ezerszer, este, lefekvés előtt pakolja össze a táskáját. Aztán bekiabált a konyhából, hogy kérek-e palacsintát. Azt hiszem, már korán reggel megfőzte az ebédet, mert varrónőként dolgozott odahaza, és amikor elindult a nap, már nem jutott volna ideje ebédet főzni. Amikor kivonult a szabóműhelybe, vagyis a munkahelyére, onnantól nem háziasszony volt, hanem mindenható és mindentudó varrónő, aki eltüntette a púpos hátat, kiemelte a mellrészt, beráncolta a fenékrészt, ha lapos volt a hátsó, háromnegyedesre varrta az ujjat, ha petyhüdten lógott a felkar bőre, egyszóval varázsolt. Vonzó, szép asszonyokat, öregasszonyokat, középkorú munkásnőket és orrukat fennhordó tisztviselőnőket egyaránt öltöztetett. Apró műhelyéből mindenki elégedetten távozott. Azt hiszem, ma már magánvállalkozónak neveznék, és számos interjút készítenének vele arról, hogyan sikerült ilyen sikeresen előrehaladni a pályán, és miképpen jutott hozzá, melyik pályázat segítségével ahhoz a remek Bagat varrógéphez, ami mindent tudott (szinte mindent, de csak akkor, ha a varrónő is). De akkoriban ő nem volt magánvállalkozó, csak varrónő, aki korán reggel, mielőtt az első kuncsaft rányitotta a kaput, megfőzte az aznapi ebédet. Ebből kínált engem. Szerda lehetett, vagy péntek, mindenképpen tésztanap. Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de azért elmondom, hogy a varrógéphez meg nem pályázaton jutott, mert akkoriban az ugyanúgy nem létezett, mint a micellás víz, hanem a férje vette. Mondta neki, hogy figyelj, L., nekem szükségem van varrógépre! És megvették. Ugyanis a világ nem sokat változott azóta, hogy Éva Az ember tragédiájában szólt az urának, hogy, szüksége van pénzre. Így: „János, nekem szükségem volna pénzre!” (Nyolcadik szín.) A világ nem sokat változott, az Évák sem, akadnak ilyenek is, olyanok is. Pénzre mindig szükségük van, csak nem ugyanazon okok miatt, tehát nem érdemes általánosítani. A barátnőm édesanyja olyan nő volt, aki az új Bagat varrógéppel megkereste a másik havi fizetést, éppen annyit, amennyit a barátnőm apukája, ilyen szempontból tehát az, hogy ő vállalkozó volt (mai szóval), az én anyám meg tisztviselőnő (örökös szóval), semmi különbséget nem jelentett, csak annyit, hogy az én anyám reggel dolgozni ment, és délután főzött. A palacsinta így, ha volt is, reggel sohasem került az asztalra. Nem is lett volna természetes. Kicsit megijedtem, hogy felriad a barátnőm nővére, és morcos lesz, mert mindig az volt korán reggel. És nem fogja tudni, hogy nem én riasztottam fel, hiszen meg sem nyikkantam a fotel sarkán, hanem az anyukája hangja, aki megkérdezte tőlem, bekiabálva (talán szándékosan?) a szoba irányába, hogy kérek-e palacsintát.
És ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Ott állt a tévé mellett a zöld színű telefon. Összeugrott a gyomrom, hiszen csak néhány hónapja vezették be a mi utcánkba a telefont, éppen kezdtük megtanulni használni, megjegyezni a telefonszámokat, és uralkodni magunkon, hogy ne hívogassuk folyton egymást, különösen pedig 2 és 4 között ne telefonáljunk, amikor pihennek az emberek, illetve este 6 után és persze reggel 7 előtt. Bizonyára valami nagy baj lehet, hogy megszólalt a telefon. Élet-halál kérdése lehet, gondoltam magamban. A barátnőm gyönyörű nővére úgy pattant ki az ágyból, mint a kilőtt puskagolyó. Álomittas arcán a reménykedés, két lépéssel átszelte a szobát, felkapta a kagylót, és beleszólt, de olyan hangon, ami egyszerre volt gerlicebúgás, macskanyávogás, dévaj kacaj és minden olyan, amiről nekem akkoriban még fogalmam sem volt, de annyit már tudtam, hogy ezt csak a nagylányok tudják. Az udvarlója telefonált.
Nem is tudom, miről jutott mindez eszembe. Talán a barátnőm nővéréről, akit a minap láttam a szabadkai utcákon, cseppet sem sietett, elegáns volt, és olyan szép, mint negyvenkét évvel ezelőtt. A lényege ennek a történetnek mégsem ő, nem is a katona, aki miután leszerelt, feleségül vette (a barátnőm elbeszélése szerint azért volt festéktől maszatos az arca, mert féltékennyé akarta tenni a fiúját, ezért hét közben is elment a Largóba), hanem a telefon. A zöld színű telefon, ami odaköt, odahúz, ami reményt jelent, és várakozást, türelmet diktál és önfegyelemre tanít, mondatszerkesztésre oktat és elgondolkodtat. Hallgatásával és csörgésével dönt a sorsunkról. Szerelmek útját vágja ketté, vagy életeket csomóz össze szétgabalyíthatatlanul.
