Csodálatosan csilingelő csengettyűhang jut eszébe, valahányszor meghallja azt a dalt, amit gyermekként annyira szeretett, a dalt az éj-mélyből fölzengő száncsengőről, amely tél csendjén halkan ring, Halász Judit, vagy ahogyan az óvodában mondták, Jutka néni varázslatos előadásában, amely annak ellenére is teljesen lenyűgözte és magával ragadta, hogy sohasem hallotta élőben, igaz, nem is nagyon hallhatta, hiszen akkoriban nem olyan időket éltek, mondja, hogy az ember csak gondolt egyet, majd fogta magát, és átugrott néhány száz kilométerrel odébb egy gyermekkoncert erejéig, kecsegtessen az bármilyen maradandó élménnyel a legkisebbek számára, kiváltképp abban az esetben, ha még a határátkelés akkoriban esetenként kifejezetten nehézkes és bosszúsággal teli mozzanatainak kockázatát is számításba vette. Ha tisztában is vagyunk azzal, hogy mindez – mármint az, hogy az ember csak úgy gondoljon egyet, fogja magát, és átugorjon – sajnos ma sem számít mindenki számára teljesen természetesnek és magától értetődőnek, ugyanúgy, ahogyan a határátkelés sem tekinthető minden esetben olyannyira könnyednek és problémamentesnek – kiváltképp akkor nem, amikor az ember hosszú órákon át, olykor a megtenni kívánt útra szánt idő többszörösén keresztül kénytelen várakozni arra, hogy átjusson rajta –, ne rójuk fel neki, hiszen senkinek sem lenne jó, ha akár csak egyetlen pillanatra is kizökkentenénk a történetmesélésből, meg a története szempontjából valójában nincs is túl nagy jelentősége sem az akkori, sem a későbbi határhelyzetnek.
A csodálatosan csilingelő csengettyűhang egy aranyszínű szalaggal átkötött kis piros csengettyűtől származott, meséli, amely olyan volt, mintha a csillogó fényben fürdő kristályangyalkák fakadtak volna dalra, ezzel jelezve mindenki számára, elérkezett az ideje, hogy ünneplőbe öltöztessék a lelküket. S ahogyan a dalról a csengettyű, ugyanúgy a csengettyűről a dal jut eszébe. Ha lehunyja szemét, még ma is pontosan fel tudja idézni minden egyes szavát, minden egyes hangfoszlányát, miközben látja maga előtt az éj-mélyből fölzengő, majd a tél csendjén halkan ringó száncsengőt, a földobbanó két nagy lovat, a kopogó, majd csönd-zsákból hangot lopó nyolc patkót, a szétmálló hangerdőt s a tél-öblén egyre távolabb ringó száncsengőt, magában pedig önfeledten énekeli a dalt. Mit énekeli!? Elő is adja, csengettyűhangostul, patkókopogásostul, mindenestül. Úgy, ahogyan csak egy gyermek tudja. Meg esetleg egy olyan felnőtt, aki legbelül még mindig gyermek maradt. Őszintén, tisztán és önfeledten. Felnőttként azonban ezzel együtt is csupán lehunyt szemmel, a külvilág elől elrejtetten.
Gyermekként nem tudta, csak jóval később szembesült vele, hogy a vers az egyik kedvenc költőjétől származik. Némiképp bánta ugyan, hogy mindez csak akkor tudatosodott benne, aztán mégiscsak belenyugodott, hiszen a lényegen nem változtatott, valószínűleg sem kisebb, sem nagyobb rajongással nem viseltetett volna iránta, ha másként történt volna, sőt talán éppen annak is köszönhető, hogy úgy történt, ahogyan, hogy később annyira mélyen beleásta magát a költészetébe, mondja, s mai fejjel visszagondolva, azt sem tartja kizártnak, hogy ezek a versek is hozzájárultak ahhoz, hogy meg tudja őrizni magában a gyermeket, azt, aki még ma is ugyanúgy, ugyanolyan őszintén, tisztán és önfeledten tud örülni, lelkesedni és rajongani bizonyos dolgokért, mint ahogyan azt gyermekként tette, még akkor is, ha ezt lehunyt szemmel, a külvilág elől elrejtetten teszi.
Az aranyszínű szalaggal átkötött kis piros csengettyűt ma is féltve őrzi. Jól őrzött helyen, egy bársonyos puhaságú anyaggal bélelt díszdobozkában, nehogy véletlenül bármiféle baja essék, meséli, aztán az év utolsó napjaiban, az ünnepek közeledtével előveszi, hosszasan nézegeti, majd óvatos mozdulatokkal a karácsonyfa legelőkelőbb részére helyezi, közvetlenül a számára legkedvesebb, ugyancsak számtalan történetet rejtő s megannyi emléket idéző kristályangyalka mellé, azért, hogy ha éppen úgy esik a fény, akkor valóban úgy tűnhessen, hogy a csillogó fényben fürdő kristályangyalka fakad dalra, csodálatosan csilingelő csengettyűhanggal jelezve nemcsak számára, hanem mindenki más számára is, elérkezett az ideje annak, hogy ünneplőbe öltöztessék a lelküket.
