Tömött üzletek, hatalmas sorok, nyüzsgés, rohanás – ez a látvány fogad, amikor betérek az egyik – kolosszális méretű – budapesti plázába. Stresszes, megfáradt, elkeseredett arcok köszönnek vissza rám a sokaságból, miközben megpróbálok felülkerekedni a tömeg nyomasztó, versengő hangulatán. Történik mindez néhány nappal a szeretet ünnepe előtt. Miközben sétálok, úgy érzem, mintha én is vágynék valamire. Megállok a kirakatok előtt. Új telefon nem kell. Televízió sem. Semmiféle tárgyra nincs szükségem. Az utazási iroda előtt topogva pedig pillanatnyilag azt gondolom, lemondtam már Amerikáról, a Bahamákról, sőt még Egyiptomról is. Valamire mégis vágyom. Valami megfoghatatlanra. Talán éppen arra, amire a reményvesztett arcok áhítoznak körülöttem. A karácsony valódi szellemére.
Budapest sötét, karácsonyi kivilágításoktól megfosztott utcáin sétálva valódi reménysugárként éri az embert – a nemzet főteréhez közeledve –, amikor az impozáns falak mögül megpillantja az ország karácsonyfájának fénylő díszeit. A látvány engem is teljesen magával ragad. A tetején ott az utat mutató csillag, mint ahogyan a mi fánkon is mindig ott van. Szinte már érzem a fenyőaromával társuló halászlé illatát, hallom a családom nevetését. Szól az ünnepi zene. Nyugalom van. Már az inget is kivasaltuk, éjfélkor szentmise. Itt állok Budapesten, az ország karácsonyfája előtt. Egyelőre távol mindettől. Mégis látom a szemem előtt a bejárati ajtónk előtt fel-felvillanó égősort, amely pontosan olyan, akár egy világítótorony, amely szabályos jelzéseket, iránymutatást ad az eltévedt hajósoknak. Iránymutatást valódi, az anyagi világtól távol eső vágyainknak.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy testvéreimmel annak idején, még gyermekként – részben – nem azért vártuk karácsony reggelét, hogy kibonthassuk az ajándékokat, amelyeket Jézuska hozott nekünk. Sőt. Szenteste már annyira izgatottak voltunk, hogy aludni sem tudtunk. Emlékszem, valaki nagyokat kopogott az utca felőli ablakunkon. Édesanyám jelezte is nekünk, hogy Jézuska jött, majd utasított bennünket, hogy menjünk aludni, mert továbbáll, s nem kapunk semmit. Később tudtam csak meg, hogy mindez egy gondosan kidolgozott mesterterv része volt, s édesapám állt az ablak túlsó oldalán. A szomorú igazság azonban az, hogy hiába vártam ilyen elszántan a csomagbontást, egyetlen ajándékra sem emlékszem, amit akkoriban kaptam. A családdal együtt eltöltött idő és az ezzel járó érzések, emlékek, élmények maradtak meg nekem.
Tulajdonképpen mindnyájan szeretetre, szeretteinkkel való közös időtöltésre, nyugalomra vágyunk az ünnepek alatt. Ez az éhség pedig valószínűleg csillapíthatatlan. Ha belekóstolunk, holtunkig ízlelnénk. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a fényben, a levegőben és a szeretetben. Semmi sem nehezebb azonban, mint mindennek a kifejezése. A szeretet valódi tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják, onnantól talán már hazugság. Sokszor elhangzik: karácsony a szeretet ünnepe. S hogy ilyenkor kimutassuk érzéseinket, megvásárolunk különböző elektronikai eszközöket, ruhadarabokat, kabalákat. De valóban és valódi szeretetben élünk-e? Nem veszi körül a szívünket valami megmagyarázhatatlan, furcsa hidegség? A fejetlen rohanás, a modern társadalom és az annak reklámvilága által kialakított igényeknek való megfelelési kényszer miatt éppen az veszik el, ami igazán számít. Karácsony szellemét nem az üzletekben kell keresni. Ott van körülöttünk, az orrunk előtt. Ott van bennünk. A fenyőaromával társuló halászlé illatában, családunk, szeretteink nevetésében.
