1983 októberében mutatták be az Újvidéki Színházban a Herceg János Ég és föld című regénye alapján készült előadást, A bohóc címmel, Radoslav Dorić rendezésében. Az előadást ugyan nem láttam, viszont a szürke színű plakát, a bohóc síró-nevető arcával és a zsíros fekete betűkkel, amik szinte leugrottak a plakátról, ott díszelgett a szobám falán. Nem az volt az egyetlen újvidéki színházi plakát, amit akkoriban beszereztem. Megvolt például Gion Nándor Ezen az oldalon című művének a plakátja is, amit szintén Radoslav Dorić rendezett 1978-ban. Természetesen azt az előadást sem láttam. Szabadkán jártam színházba, viszont ezek az újvidéki plakátok elbűvöltek, egy olyan világra nyitottak ajtót, amiről nem lehetett fogalmam Szabadkán.
De hogyan is jutottam ezekhez a plakátokhoz? Néhányan az osztályból, akik csatlakoztunk az életjelesekhez, részt vettünk egy előadással az amatőr színjátszók vetélkedőjén. Fekete garbó és fekete harisnyanadrág, mozdulatok és szöveg, természetesen Horváth Emma irányítása alatt. Legnagyobb meglepetésünkre a Bajmokon megrendezett községi döntőből továbbjutottunk. Arra emlékszem, hogy Bajmokon rettenetesen hideg volt, február lehetett. A döntő megmérettetésre tavasszal került sor, legalábbis az emlékeim szerint. Újvidéken az Ifjúsági Színházban, ami éppen úgy nézett ki, mint a Jadran. Arról, hogy mi ott jártunk és felléptünk, Dormán László fotói tanúskodnak, valamint az én egykori szobám falán a színházi plakátok, amikre a színfalak mögött akadtam rá. Nem tudom, miképpen kerültek oda, talán annak, aki leselejtezte, nem volt szíve kidobni, így aztán ott hagyta a plakátokat. Miközben a többiek beszélgetve múlatták az időt az eredményhirdetésig, én a plakátok közt bóklásztam. Jó néhányat összetekertem, hazavittem. Díjat egyébként nem szereztünk ezen a megmérettetésen, de valamiféle különdíjban részesültünk. Legalábbis dicséretben. Azok közül, akik szerepeltünk abban a kompozícióban, egyetlen szereplő lett színész, a többiek képzőművészek, fogorvosok – és én. Elgondolható, hogy különösebben nem izgatott bennünket, hogy nem arattunk kiemelkedő sikert, magunk is tisztában voltunk azzal, hogy amit előadunk, avítt. De volt a felkészülésben valami magával ragadó. Talán Horváth Emma műveltsége, lelkesedése. Az biztos, hogy az ízlés nem úgy alakul, hogy alakítják, hanem csiszolódással, különböző benyomások által, eltérő impulzusok hatására. Vagy egyszerűen csak van. Kinek ilyen, kinek olyan. Az én ízlésem akkoriban alakult ki, erre határozottan emlékszem. Kezdtem megválogatni az olvasmányaimat. És leselejtezett színházi plakátokat vittem haza, hogy rajzszögekkel felerősítsem azokat a szobám falára. Arra a szürkére, ami a plakát alapszíne volt, ma is emlékszem, ahogyan Fejes György tekintetére is, ahogyan minden reggel rám nézett, fehérre meszelt arcából a végtelenség szomorúsága áradt. Ő volt ugyanis a plakáton, mivel ő alakította a bohócot.
Egyébként az Édes Anna plakátját is hazavittem, aminek a bemutatója szintén 1983-ban volt. Herceg János, Gion Nándor, Kosztolányi Dezső. A színház és az irodalom különös összefonódásáról beszéltek a plakátok, szerettem volna pontosabban, mélyebben megérteni, miképpen lehetséges ez – de amit meg akartam volna érteni, az inkább az élet volt, és nem a színház és nem az irodalom. Csak akkor ezt még nem tudtam. Így aztán a szabadkai színházba jártam, és könyveket olvastam, Herceget, Giont és Kosztolányit is. A színházi élmények nyugtalanságot jelentettek, mert kevesebbek voltak a szobám falán a rajzszögeknek kiszolgáltatott plakátok látványánál. Lehetséges volna ez?! Nem akartam elhinni, de a felszínesség és az üresség zörgött, mint a rózsaszín nejlonzsákban szeleltetett bab.
Így múltak a hónapok, míg végül elérkezett december, amikor megszerveztük a szilveszteri házibulit: kruškovac is volt, és pezsgő meg pelinkovac, a piros csizmás lánnyal a vignettáján. Nemcsak az első szilveszteri házibuli volt ez, amit megszerveztünk nálam, hanem a legjobb is. Lehetséges, hogy azért, mert az első szilveszterezésünk volt szülők nélkül, a szabadságba mártózva. Önfeledt és vidám este volt, éjfél után jártuk az utcákat, és azt énekeltük, hogy nem él jobban Kínában sem a kínai császár… ennyit tudtunk előadni. Mivel nem ilyen típusú zenéket hallgattunk, hát nem ismerhettük a szöveget, viszont ezt hoztuk magunkkal, valamiképpen tudtuk, hogy most mulatni kell, új év, új lehetőségek, húzd rá! Amikor kissé kókadtan ettük a maradék szendvicseket, a szilveszterező csapatban lévő egyetlen pár a falnak dőlve, önfeledten csókolózott. Nem tudtuk, mióta csókolóznak, mert az evéssel voltunk elfoglalva, meg azzal, hogy felmelegedjünk a kinti kornyikálást követően. De láttuk, hogy csak nem akar vége szakadni a csóknak, hát figyelni kezdtük őket. Teltek-múltak a percek, talán egy negyedóra is, ők azonban nem unták meg, nem hagyták abba önfeledt tevékenységüket. Mígnem a Bohóc, mert a fiú éppen a Herceg János-előadás plakátjának támasztotta a lányt, az általuk végzett finom, apró mozgásoktól kitépte magát a rajzszögek szorításából, és rájuk borult. Ámultan néztem, ahogyan a szomorú, fehér arc meggyűrődik, szinte nevetni kezd. Megtelik élettel. A párocska zavarba jött, mindenki nevetett, akárcsak Fejes György a plakáton, én meg majdnem félrenyeltem a szendvicset, mert megértettem, hogy mi az, aminek értelmét kutattam, kerestem egy egész hosszú éven keresztül, a tizenhat évesek kitartásával: maga az élet. Azt keressük, azt kutatjuk, azt szeretnénk megérteni, ahhoz ragaszkodunk. Erről szól a színház is, a könyvek is, a zene is. Az életről. Hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni. S ha ez így esik, akkor kevesebb lesz minden, silányabb, értéktelenebb. Ezt a negyven évvel ezelőtti szilveszteri csókot csak emiatt nem felejtettem el. Segít észben tartanom, hogy mi a legfontosabb, mi az, amit keresünk, kutatunk mindennap, amikor felébredünk. Még akkor is, ha ott van velünk.
