Nem állt tőlem távol, hogy bajba sodorjam magam. Arrogáns és pimasz újságíró voltam, Duranci Béla azt mondta, miközben a forró Korzón gyalogoltunk, hogy ne írd meg ezt, kislány, mert nagy bajba fogsz kerülni. Csak nevettem. Amikor aztán felfüggesztettek, akkor meg csodálkoztam, hogy honnan tudta a Duranci, hogy ez fog lenni. A vélemény- és sajtószabadság kapcsán mindösszesen csak annyit jegyeznék meg halkan, hogy senki nem állt ki mellettem, csak a szabadkai református lelkész a Közös Íróasztalunk című rovatban, míg újságírók és meghatározó értelmiségiek igen kemény hangú és dörgedelmes cikkeket írtak rólam. Megérdemeltem, mondom ismét, hiszen pimasz és arrogáns újságíró voltam, ha tapasztaltabb lettem volna, talán ügyesebben, taktikusabban álltam volna a szabadkai városháza előtti parkban állítandó csodaszarvasszobor kérdéséhez. Mivel ekörül alakult ki a vihar 1996 nyarán. A városvezetés úgy gondolta, a marcona fekete cár miatt – meg különben is – a millecentenáriumra emelnek egy csodaszarvasszobrot. S erről írtam én, ennek kapcsán szólaltattam meg a legnagyobb tekintélyű művészettörténészt. A dolog érdekessége, hogy szeptember folyamán egyetemi tanáraim és nagy tekintélyű értelmiségiek nyílt levélben álltak ki Duranci Béla mellett, akit senki nem illetett semmilyen illetlen, mosdatlan szóval, engem viszont hagytak a porban, ahová az akkori szabadkai politikai elit és értelmiségiek – leszámítva a református lelkészt – taszajtottak. Mondanám, tanultam ebből. És így igaz, tanultam belőle, csak lassan jutott el a seggemből a fejembe, ahogyan azt a családban mondták, amikor valaki a figyelmeztetések és pórul járások ellenére sem okult. Vagy nem azonnal vagy nem egy esetből.
Ez a történet azért jutott eszembe, mert a minap a Duranci Béla művészettörténész mellett általam leginkább tisztelt és nagyra tartott szakember, Gulyás Gábor filozófus, esztéta egy televíziós beszélgetőműsorban, amelynek témája köztéri szobrok, emlékjelek voltak – ha jól értettem, mert nem az elejétől néztem –, azon bizonyos csodaszarvas kapcsán, amit a derűs lelkületű, kiegyensúlyozott és szerényen magabiztos, a teremtett világgal belső összhangban élő (fogalmam sincs, hogyan lehet valaki egyébként szobrász) Szőke Gábor Miklós szobrászművész követett el, amellett, hogy felemlítette, mármint Gulyás Gábor, Bartókot és a Cantata profanát, emellett pedig, ahogyan szabadon kanyargott a beszélgetés, azt is megjegyezte, hogy volna valami tennivaló a nemzeti kérdésekben ott, ahol a fővárosban az angol nyelv előrébb való az éttermekben, mint a magyar.
Ma is úgy gondolom, hatalmi fölényből állított szobrok mellé hasonló indíttatásból állítani szobrot rossz döntés – tehát ma sem írnám meg másként a cikket, és tudom, hogy Duranci Béla elégedetten bólint az égi mezőkön. Viszont monumentális, erőt adó és kifejező szobrokat állítani nagyszerű dolog! Tudni, hogy a nemzet eredetével van dolgunk, arra büszkék lehetünk, abból táplálkozhatunk, felemelő és izgalmas. Természetesen lesajnálni is lehet mindezt.
De a nyelvünkkel, az anyanyelvünkkel mi a dolgunk? Arra büszkék lehetünk, abból táplálkozhatunk, használjuk. Élünk vele. Ettől, a nyelvünktől vagyunk magyarok, ahogyan Bartóktól is, meg a szobrok által, és ne ragozzam egy ilyen rövid és szétfutó szálakkal küzdő írásban. Nyelvében él a nemzet!
Ha már az általam rendkívül tisztelt Gulyás Gábor szóba hozta, hogy a fővárosi éttermek inkább használják az angol nyelvet, mint a magyart, én halkan meg merem említeni, amin már két hónapja tépelődök: miért van az, hogy a váci rendőrkapitányság újonnan átadott épületének hangsúlyosabb homlokzati részén nagyobb betűkkel áll az, hogy POLICE, és lejjebb, arrébb, kisebb betűkkel az, hogy RENDŐRSÉG.
