1951-ben jelent meg a Híd folyóiratban Gál László Béke című verse. Számos alkalommal idéztem ebből a versből, hivatkoztam rá. Nem nehéz, tudom fejből. A jó tanulók ugyanis nemcsak ötösöket kapnak, hanem szavalhatnak is a különféle iskolai rendezvényeken. Drámai erejű vers, nem is nagyon akad ehhez mérhető. Gál László forradalmár. Ehhez mérten dalol és húz magával, harcba hív, felemel és elátkoz. Nehéz volna megszabadulni gyermekkorunkban rögzült verssoroktól. Úgy tudjuk tehát, ahogyan megtanították nekünk, hogy a béke ellentéte a háború. És a háborútól való megszabadulás, felszabadulás a béke. Ami olyan ritka és édes, amiért érdemes az életet is feláldozni. Vagyis ha van, mert mások már feláldozták érte az életüket, akkor meg kell becsülni, nagyon is meg kell becsülni. Ehhez talán nem kell semmit hozzáfűzni, 1951-ben, amikor a vers íródott, éppen újradefiniálták a béke fogalmát, másról szólt tehát a dal – a szabadságról? Vagy arról, hogy folyamatosan veszélyben forog a béke. Emlékeztetőül a költő felsorolta az uralkodók bűneit. Ki ne indult volna azonnal a csatába? Legyőzni az elnyomókat. Voltunk partizánok, indiánok, voltunk jók, és sosem voltunk rosszak.
1987-ben jelent meg a Hídban Koncz István A Tisza partján című verse.Már régen kinőttem abból, hogy jó tanuló legyek. Nem emlékszem, hogy azonnal ismertem volna, ahogy megjelent. Más költőket olvastam, mint ahogyan mások is. Persze lehetséges, hogy utólag megváltoztatja ezt az emlékezet, újraírja a múltat, hogy könnyebb legyen élesíteni a jelent. Nem akarom ezt tenni. Küzdök ellene, tehát leírom, ahogyan volt is, nem tőle kaptuk fel a fejünket.
A magányos kívülálló meg tűnődött csöndesen. Arról, hogy háború lesz. Amikor aztán háború lett, hirtelen mindenki emlékezett rá, hogy ő is, akárcsak Kosztolányi nyolcvan évvel korábban, emlékezett rá, hogy éppen ezt érezte. Éppen így. A kívülálló költő meg, aki ezt leírta – Szorul a hurok a szemhatár körül, / s a részletek finom rajzán / a távolba tűnő nyárfasor, /mint túlparti kiáltás, – /hosszan, elnyúltan, ahogy /a fáradt menetelők, – /szorongva menekül. –, átsétált a parkon, le a töltés felé. Megpihent a nyárfák mellett, leült a padra. Nézte a vizet. Mázsás lélek. Mi pedig oly könnyűek vagyunk. És semmit sem tanulunk.
És eszembe jutott Cs. Simon István verse is, Puffanva hullanak az almák. A másik magányos kívülálló is megszólította a tájat és benne az embert. Ahogyan vánszorog a béke elől, a háború felé, a háború elől a béke reményében. De ezek csak pillanatok. Köztük van az élet. Ami sokkal hosszabb. Rövidebb és mégis hosszabb, mint a háború és béke pillanatai. De ez is csak utólag értelmezhető. És vannak, akik még utólag sem érthetik meg. Mert nem ismerik a háborút, nem ismerik a békét.
