„Álszent, hamis világ ez, uraim, s tele van ellentmondásokkal. Nem tudjuk már megélni a pillanatot úgy, mint régen. Az emberek ma már képtelenek befelé fordulni, pedig mennyivel boldogabbak lennének, mennyivel szebb világban élnénk” – mondja kissé feldühödötten a szállásadó nem sokkal azután, hogy visszatérünk szálláshelyünkre a világ legszebb naplementének csodálásából, Zadarban. Tudniillik Alfred Joseph Hitchcock angol filmrendező 1964-ben a következőt írta a horvát település látványosságáról: „Itt van a világ legszebb naplementéje”. Az apartman tulajdonosa a fenti megállapításokat azt követően mondja nekünk, hogy megkérdezte, készítettünk-e fotót a látványról, látvánnyal, amelyre mi – önmagunkon is meglepődve – őszinte nemmel válaszoltunk. A kikötőváros és az azt körülvevő szigetvilág közé beszorult lenyugvó nap ezer színben pompázó sugarai olyannyira hatalmába kerítettek bennünket, hogy készülékeinkkel elfelejtettük megörökíteni a pillanatot. A beszélgetés közben azon elmélkedek, vajon mire gondolhatott a szállásadó, amikor azt mondta, a világ tele van ellentmondásokkal.
A jelenkorban a mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint a felhasználóik. Minél jobb autónk van, annál kevesebb szeretetteljes helyre jutunk el. A közösségi média súlyosan antiszociális, az egészséges élelmiszerek kimutatottan egészségtelenek, a társadalomtudományok pedig egyáltalán nem tudományosak. Eljött a kor, amikor mindenki mindenhez ért, már nincsenek hibák vagy bűnök. Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Egy tengerentúli polgár huszonegy éves koráig nem fogyaszthat alkoholt, de nyolcéves korában dönthet a nemi identitásáról. Egy bűnözőnek több joga van, mint az áldozatának. Egy tanárának kevesebb joga van, mint a diákjának. Gyermekeinket féltjük a drogtól, a rossz társaságtól, de hagyjuk, hogy behálózza őket az internet és a közösségi média. Elszakadtunk a természettől, és ezzel együtt elvesztettük természetességünket. Ma már a vallásos ember is materialistává változott. A karácsony bevásárlóőrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. Lelketlenségünket csillogó kincsekkel palástoljuk, amelyeket megemészt a moly. Minden pótolható jobbal, szebbel, modernebbel, a tárgyak és velük együtt az emberek is: a végső boldogság azonban elérhetetlennek tűnik. Annyira lefoglalnak minket a külsőségek az életben, hogy elfelejtjük, minden erő belülről jön.
– Nem tesz jót, ha folyamatosan szemléljük a zavart a nagyvilágban. Néha legszívesebben eldobnám a telefonomat, élném nélküle az életem. De miből élnék meg akkor? – teszi fel nekünk nevetve kérdését a szállás tulajdonosa. „Soha senki nem lehet elégedett ebben a világban. Csak egyre elégedetlenebbek lehetünk, mert a megelégedettség, a beteljesülés csak akkor történik meg, ha befelé indulunk. Ebből a folyamatból készülékeink nagyon könnyen kizökkentnek bennünket. Az elégedettség nem köthető a materiális világhoz. Kényelmet kaphatunk a tárgyaktól, de mi ugyanazok maraduk: kényelmesen elégedetlenek. Sőt, ha minden kényelmünk megvan, és nem kell pénzkereséssel töltenünk az időnket, huszonnégy órán keresztül szembesülhetünk a beteljesületlen életünkkel, mert nincs, ami lefoglaljon bennünket. Befelé kell fordulni a mai világban, minél gyakrabban” – szögezi le a horvát néni a tengerpart mellett fekvő épület verandáján. Talán igaza van a hölgynek. A jelenkor őrült, ellentmondásokkal teli, istentagadó világában talán meg kéne tanulnunk befelé tekinteni, hiszen amit ott találunk, csak annak örülhetünk igazán. A külsőségek és a magamutogatás soha nem tehetnek bennünket igazán boldoggá.
