Miért rossz ez a világ? Merthogy rossz, azt onnan tudom, hogy morcosak az emberek, csapnivaló a közérzetük, el is mondják. Mint amikor vírus bujkál belül, csak még nem uralkodik a betegség. Azért lehet ez, mert nem az én pártom van hatalmon? Ha egyáltalán van pártom; meg ha az lenne fönt, akkor amazoknak volna rossz, tehát a többieknek lenne élhetetlen a világ. Hacsak már most is, nekik is nem az. Vagy csak egy mérges szó, vonuló idegenek, lökdösődés a sorban, korán kukorékoló kakas, hangos zene, szemét az utcán, háborús szél, forróság – mindez együtt a bűnös?
Állítólag a pénz a döntő, mert mi elmaradottak és szegények vagyunk. Aztán irány a külföld! A pénz meg jön, ha nem is ömlik. No, megy is. A gyereknek néhány száz euró ugrik, ha sportklubba jár, meg akkor is, ha zeneiskolába. A lakbér sem aprópénz. Annyi, mint itthon egy jó fizetés. De marad belőle.
Nem remek az orvosi ellátás. Helybeli orvost kell keresni, mert a másik nem beszéli a nyelvünket; nem a mienket, hanem az országét. Nem lázongsz, csendben elfogadod. Politizálni sem szokás, meg tiltakozni sem (ha munkahelyet akarsz), amikor új ideológiákhoz reformálják a nyelvet. Meg téged.
Miért rossz a világ? Mert az itthoni öregek magukra maradtak. Az ottaniak is, igaz, de kijárnak őket ápolni a gyerekeik helyett a keletiek. Így csak itthon rossz a világ.
Most ott is drágaság van, spórolni kell. A boltban nem szabad ránézni az árcédulákra, akkor nem lesz ideges az ember.
Miért rossz itthon a világ? Mert az idősek saját anyanyelvüket sem értik már; nem Arannyal vagy Petőfivel van gondjuk, hanem a modern világnyelvvel. Átugrott a fejlődés egy-két generációt.
Dehogy azért rossz a világ, mert céltalan. Vagy céltalan? Olyan élvhajhász lett hirtelen, egynapos célokkal. Nyugaton már régebben. De az jó. Új világot kell építeni hosszabb távra is. Jobbat az eddiginél, humánusabbat, élvezhetőbbet, nagyon demokratikust, mindenkinek megfelelőt. Milyen legyen hát az ebbe illő család? Változatos, nem az évszázadok alatt unalmassá lett. Mit mutat az internet: szép lányok vagy többszörös fiatalasszonyok (számos férjet vagy annak valót kipróbáltak) ismét szerelmesek. Havonta, félévente. Azt kellene követni! Jó soruk van. Nekem miért nincs olyan jó? Nem azt tanítja a szülő, hogy becsüld meg az uradat, még csak nem is azt, hogy becsüld meg a feleségedet, mert nem is szülő tanít már, nem is ő nevel már. Csupán megállapítja, hogy elváltak a gyerekek, ha elváltak. Ha egyáltalán összeházasodtak. Mert az is házasság, ha csak összeköltöztek. Különben régebben sem mondták volna az ilyent vadházasságnak. A gyereket meg zabigyereknek.
Gyötör az a kétség is, hogy valóban jó-e, nekem való-e a nemem. Mármint, hogy fiú vagyok-e vagy lány? Nem kellene változtatni rajta? Meg kit szeressek: fiút-e vagy lányt? Örök bizonytalanság ebben az élhetetlen világban. És ebben az átkos világban azt sem hagyják nálunk, hogy családot alapítsak, ha lányként lányt szeretek, meg ha fiúként fiút. Ezért is Nyugatra kell mennem. Na, jó, hagyják, de nem preferálják.
Isten, haza, család – ez a maradiak szlogenje. És ha elhagytam a hazámat, már vétettem? Ha meg maradtam, akkor sem nekem kell törődnöm vele. Nem én fogom megváltani.
Az isten már régen elszállt Nyugaton, olyan messzire, hogy elfelejtették; errefelé még tartják valamelyest. De minek nekem az isteni szigor, a szabályok, szabad akarok lenni, szabad az akaratom, ez állítólag isteni ajándék. Át akarok hajtani a piroson, és meg is teszem, mert ebben a tűrhetetlen világban nem korlátozhat senki! Tüntetni kell, leváltani mindenkit.
Nem épp az lehet a baj, hogy se istened, se hazád? Meg már apád meg anyád sem: messze vannak, vagy ha közel is, nincs rájuk időd, idegenekké lettek.
Élhetetlen világ marad ez mindaddig, amíg romba nem dől, amíg le nem bontjuk. Építeni egy tökéleteset a helyett, amit a hosszú idő igazolt – feledve szülőföldet, családot, nemzetet, közösséget, vallást. Hogy jöjjön az, ami élhető. Ha belepusztulunk is.
