Hol vannak már azok az idők, amikor kordában tartották a nőket?! Arra gondolok, hogy a lányokat tanulni sem engedték el, mondván, ha majd férjhez megy, eltartja a családfő, ő pedig főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket. Amellett, hogy gyaníthatóan már a családfő kifejezést sem ildomos leírni – veszni látszana a kivívott egyenjogúság –, halkan jegyzem meg: korántsem biztos, hogy nyert a gyerek azzal, hogy a bölcsődétől az egyetemig más nevelgeti, persze egyéb megoldás nem nagyon akad, mert régóta jogos igény a nők számára az iskola, a tudás, majd a munkahely. Régi formában nem is működne a társadalom. Igaz, így is van baj, mert semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. (A közhely fordítva is érvényes szokott lenni: semmi sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik.)
Az történt ugyanis, hogy a nők, leginkább lányok, lehagyták a fiúkat a tudásszerzésben. Akár viccelődhetnénk is ezzel a folyamattal: visszatérőben van a matriarchátus, mert akinek tudása van, meg jövedelme a munkájából, az fölébe kerekedhet másoknak. Ha pedig a férfiak elnőiesedéséről is olvasunk, már nem is olyan nagyon csattanós a vicc. Mégis más itt a gond.
Magyarországon például egészen az 1960-as évekig a diplomások legalább nyolcvan százaléka férfi volt, a nők csak 2001-ben érték utol őket, mára pedig többségbe kerültek. És ha továbbra is tart ez az irányzat, könnyen Amerika nyomdokaiba lépnek. Ott ugyanis pl. két évvel ezelőtt hatvan százalékban nők iratkoztak be az egyetemre. Ugyan miért föltételeznénk, hogy minálunk másféle jelenség uralkodna, mint az anyaországban vagy az Egyesült Államokban?
Nem találtam utalást arra, hogy valaki vizsgálná az okokat. Érthető, hogyha emancipálódtak a nők, a tanulás tekintetében sem maradnak le a férfiaktól, de miért körözik le őket? Ellustultak a fiúk, esetleg igénytelenebbek lettek? Inkább pénzt keresnek, mint hogy az egyetemre költsenek? A közelmúltban egy írásomban épp azon morfondíroztam, hogy mind nagyobb a mesteremberek bére, mert már-már hiánycikknek számítanak, és úgy vélem, nem lehet mindenkiből „tanító vagy pap”. Most pedig arra gondolok, hogy talán amiatt kevesebb az egyetemeken a férfi, mert a női egyenjogúságért vívott küzdelem mégsem abban teljesedik ki, hogy a hölgyek nagy munkagépekkel dolgozzanak, autót javítsanak a műhelyben, falat rakjanak kőművesként, hálót húzzanak halászként, kukákat ürítsenek az utcákon… Kamiont ugyan már vezetnek, de ők a csodabogarak. Lehet esetleg, hogy a szakmaszerzés miatt szenved hátrányt a férfinép? Ha már ezt a kategóriát a hölgyek átugrották, valakinek vállalnia kell a nehezét is az egyenrangúságnak.
Önmagában talán nem is volna baj az aránytalanság, bár ez rendszerint nem vezet jóra, valahol kiütközik. Látják is már a következményeket a hozzáértők. Mégpedig azt, hogy sohasem volt ennyi családalapításra már igencsak érett magányos fiatal, mint mostanában, és a helyzet várhatóan tovább romlik. A jóslatok szerint Amerikában négy év múlva a diplomát szerzett hölgyeknek már a fele nem talál a végzettségének megfelelő társat. A legutóbbi, nyolc évvel ezelőtti adatok szerint Magyarországon sem elhanyagolható a szinglik száma (ebbe a férfiak is belefoglaltattak): 250 ezren voltak. A következmények: kevesebb család, kevesebb gyerek, több a jövőbe bizonytalanul tekintő fiatal.
Úgy tűnik, hogy nem veszti el egykönnyen időszerűségét a suba subához, guba gubához népi bölcselet, bár a fölmérések arra utalnak – a nyilatkozatok szerint –, hogy az iskolai végzettség az utolsó helyen szerepel párválasztáskor az elvárások között, aztán mégis a nagy többség hasonló végzettségű pár mellett dönt. Jó is ez, mert megőrződnek a társadalmi csoportok eltérő életformái, unalmas lenne az egyformaság.
Némelyik amerikai szakember abban bízik, hogy a jövőben majd több nő választ magának a munkásosztályból társat. Meg serkenteni kellene a fiúk továbbtanulását. Mert a nők aligha fogják lejjebb adni.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
