Igaz, már magam sem emlékszem arra, hogyan is volt, de atletizáltam. Az edzések azon a pályán zajlottak, aminek közelében most egy nemzetközi kiskereskedelmi áruházlánc boltja található. Talán ezért nézem végig az atlétikai versenyeket. Megmaradt bennem a rajongás.
És a kabalafigurákat is szeretem, meg azt is megszoktam, hogy amikor Magyarországon rendeznek valamilyen versenyt, rendre fellángolnak a viták arról, hogy paraszt bunkó-e a kabalafigura, primitív kinézetű, vagy egyszerűen csak giccses, pfuj. Nem fogok erről véleményt mondani, mert alapvetően egyik oldallal sem értek egyet, amúgy pedig nem is számít, hogy ebben a vidéki városban, ahol ha azt mondják, sportesemény kabalafigurája, az én emlékeimben még mindig, még ennyi év után is Vučko neve merül fel először. Jövőre lesz negyven éve, hogy Szarajevóban megrendezték a téli olimpiát, és a lázban égő ország népe 836 javaslat közül kikerült hat döntős figura közül éppen ezt a farkasfiút választotta. Mindenki szerette Vučkót. Mindig is azt gondoltam, talán mert a tizenhét éves lelkemben így maradt meg, hogy a kabalafiguráknak éppen ez a funkciója: szeressék, ezáltal pedig azonosuljanak a rendezvénnyel, a rendezvényt szervező országgal, annak népével.
Az első hivatalos kabalafigura neve Waldi volt, ő az 1972-es müncheni olimpiához kötődik. Ez a bajor dakszli éppolyan telitalálat volt, mint a szarajevói farkasfiú, de ezt csak utólag gondolom, emlékeim nincsenek róla. Valahol a padláson talán még porosodik egy Waldi, Amerikába szakadt rokonaink, akik akkoriban érkeztek Németországba, küldtek néhányat a gyerekeknek, akik között akkoriban még én voltam az első és egyetlen unoka, tehát nekem jutott egy kék tacskó.
Azt nem tudom, hogy a nemzetközi helyzetre való tekintettel Misa mackóról meg szabad-e emlékezni, de 1980-ban, amikor Magyar Zoltán a lólengés olimpia bajnoka lett (másodszor, de nekem először), egyszerre estem szerelembe a lólengés istenével és az olimpia kabalafigurájával, ami egy tizenhárom éves kiskamasz esetében a huszadik századnak még nem is az utolsó éveiben teljesen természetes esemény. Iszonyúan szerettem volna egy Misa mackót, amelynek alkotója, Viktor Csizsikov képzőművész két éve hunyt el. Misa mackóm nem lett nekem, de megőriztem a boldogságot és büszkeséget, amit a családomban átéltem, Magyar Zoltán eredményét ünnepelve.
A budapesti vizes vb két kabalafigurája kapcsán is nagy viták voltak, akkor is csak hümmögtem. Most, hogy írom ezt a rövidke szöveget, rákerestem a két figurára, és sokkal kedvesebbnek találom őket, mint akkor. Azt pedig, hogy egy fiú és egy lány lett a kabalafigura, egyenesen forradalmi tettként könyvelem el, bár azt, hogy Water Lillynek meg Water Willynek nevezték el, annak ellenére, hogy ruhácskájukat magyaros vagy szittya szimbólum díszíti, fel nem foghatom. (Nyilván, akinek egyértelmű, hogy egy farkasfiú neve nem lehet más, mint Vučko, az nehezen érti, miért nem.) Nem könnyített a helyzeten, hogy végül Lili meg Lali lettek, Water vezetéknévvel. Az rejtély, minek a vezetéknév egy vizes sportesemény kapcsán.
Mindez arról jutott eszembe, hogy püfölik ám ezt a rackajuhot, aminek neve Youhuu. Ősi magyar névnek ez sem nevezhető, amit én igen sajnálok (Vučko), mert az az érzésem, ez valamiféle megfelelési kényszer, mint a chimney cake. Egyszerre vagyunk büszkék a nyelvünkre és egyszerre hiányzik az az egység, ami lehetővé tenné, hogy a rackajuh neve magyar legyen, mint például: Racka.
Minden sporteseménynek örülök, amit Magyarország, Szerbia megrendez, egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy eljönnek a szurkolók, drukkolnak, barátkoznak, nézelődnek. Hogy történik valami, ami az embereket, a tömegeket nem elválasztja, hanem összeköti. Mélyebbet ennél nem gondolok, és nem is kívánok ezzel politikai állásfoglalást tenni. Elég komisz dolog, ha az lesz abból, ami az emberi teljesítőképesség nagyszerű és szép ünnepe lehetne – Eb, vb, olimpia.
Természetesen nem érdektelen a vita, hogy egy sportesemény kabalafigurája meddig mehet el, meddig és mennyire ildomos szerepelnie. Fárasztó, hogy végletes mondatokkal fogalmazó vita folyik erről. A magam részéről – azon túl, hogy a név kapcsán megfogalmaztam egy halvány véleményt – nem kívánok ezzel semmilyen módon foglalkozni. De mint a sportesemények kabalafiguráinak nagy rajongója, abban reménykedem, hogy a legközelebbi magyarországi sporteseménynek nemcsak a kabalafigurája lesz magyaros, hanem a neve is. Állítólag ugyanis nyelvében él a nemzet.
Nyitókép: Illusztráció (MTI)
