A hatvanas évek második felében – huszadik század természetesen, ahol minden megfordult, felfordult, kifordult és befordult, hogy a második világháború végén még megmaradt szigorú, képmutató, igazságtalan, kettős mércét alkalmazó, számos egyénnek boldogtalanságot okozó, alapvetően azonban Európa felemelkedését jelentő erkölcsöt az emberiség történelmének szemétdombjára küldje –, Londonban egy nyomozó és egy dokumentumfotós lány szerelmesek lesznek egymásba. A fiú angol, a lány francia. Ismert séma, elbűvöli a hűvös és okos angolt, aki a jövőbeni terveiről faggatván a lányt, felteszi neki a kérdést, hogy könyvet akar-e kiadni (mellékszálak elhagyva), mire a dokumentumfotós lány azt mondja, ő nem ért a szavakhoz, és különben is, egy fotó többet ér ezer szónál. Mire a nyomozó azt válaszolja: attól függ, milyenek a szavak.
Azt hiszem, megint itt tartunk, mint oly sokszor a történelem folyamán: a fontossági sorrendek újraalkotása zajlik. A szavak alapvetően vesztésre állnak. Gondolom, az angoloknál különösen, mert ha van helyesírás, ami bonyolult, akkor az angol mindenképpen. Fenék kell ahhoz, amin ülve magolunk. És mint tudjuk, a magolás a fontossági sorrendek legaljára került, ha ott van még egyáltalán.
Mindez arról jutott eszembe, hogy III. Károly brit király, aki korábban leginkább egy szomorú angol cocker spánielre hasonlított, most, hogy király lett, királyi formát öltött, Franciaországba érkezett. A média erről ilyen címekkel írt: Nem siette el: III. Károly három napig Franciaország vendége (Hvg.hu), III. Károly megérkezett Franciaországba (Origo.hu), A francia szenátusban mondott beszédet a brit uralkodó (Euronews.com), ahol valóban beszédeket (is) tartott. Édesanyjához hasonlóan III. Károly folyékonyan beszél franciául, de tényleg.
Úgy értem, hogy amikor hallgattam, világos volt, hogy folyékonyan. Amihez annak idején biztos kellett némi magolás, hacsak nem hallás után sajátította el a nyelvet (francia rajzfilmekből?), emiatt fonetikus írásmódot használva.
Visszatérve az angol nyomozó és a francia lány szerelmére: a lány búcsúszó nélkül elhagyja a nyomozót, hogy háborús fotóriporter legyen. Gondolom, a női önmegvalósítás kezdeti lépéseinek szimbolikája ez a fordulat. Mindenesetre a nyomozó agglegény marad.
Visszatérve a brit királyi pár látogatására: a first ladyk a Francia Nemzeti Könyvtárban bejelentették egy angol–francia irodalmi díj létrehozását, aztán pingpongoztak egy ifjúsági találkozóhelyen, majd megtekintették férjeikkel közösen a Notre-Dame-székesegyház felújítási munkálatait. Egyébként pedig a szél majdnem lefújta a híres tervező által kreált kalapját, amikor kilépett a repülőgépből. A férje pedig politikáról beszélt, természetesen, de azzal az elemzők foglalkoznak.
Én csak annyit akarok mondani, hogy az angol nyomozóval értek egyet – a nagyszerű Colin Dexter alkotta meg őt eredetileg, úgy értem, nyomtatott formában, szavakból. A fotó is nagyon fontos, de a szavak, noha egyáltalán nem mindegy, mely szavak, még tartják magukat. Persze elveszítik a fontossági sorrend manapság dúló versenyében a helyüket. Különösen a sok szó. Pláne az ezer szó. De van, ami egyszerűen csak emberi – a szavak nagyon is azok. Ahogyan azt Szophoklésztól tudjuk.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
