Amikor Gyálánál kelünk át a határon, és Tiszasziget felől közelítjük meg Szeged hírös városát, valahol Szőreg magasságában elhaladunk a Vak Lóhoz címzett fogadó mellett.
Sohasem jártam bent, de mindig lelassítottam, hogy újra és újra elolvashassam az épület oromfalára függesztett táblán olvasható nevet: Fogadó a Vaklóhoz. Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor a barátaival azon morfondíroznak, miféle módokon fogják megváltani a világot – kocsmát nyitnak, de nem akármilyen kocsmát, hanem olyant, ahol mindig jazz szól majd, nem! Country! Miféle hülyeség ez, csakis a jó öreg blues! Ah, de akkor minek az egész?! Ott van Zentán a Mojo. És akkor mindenki elhallgat. És csendben, de izzón irigyli a zentaiakat, hogy nekik van a Mojo. Mindez természetesen még a múlt században történt, olyan régen, hogy azok, akik különféle módokon (költészetükkel, zenéjükkel, újságírói munkájukkal, jószolgálati munkájukkal) meg akarták váltani a világot, lassan a hatodik X felé közelítenek, szóval egyáltalán nem fiatal emberek, a világot pedig nem váltották meg, és nem azért, mert nem tudtak megegyezni abban, mi is legyen a kocsmájuk neve, és abban milyen zene szóljon, hanem azért, mert a világ megválthatatlan. Halad a maga útján – az emberek sokszor rontanak rajta, amit aztán vádlón vagy gúnyosan, esetleg számonkérőn ráfognak az isten(ek)re. Ez is mutatja, hogy a világ mit sem változott az ókori görögök óta.
A világ tehát megválthatatlan, és halad a maga útján, mi pedig újabb és újabb törzshelyeket keresünk magunknak, tisztában lévén azzal, hogy meglelni nem fogjuk, mert ami nekünk megfelelne, annak olyan kocsmának kellene lennie, amilyent mi harminc-harmincöt évvel ezelőtt elképzeltünk.
Ilyesmi szokott eszembe jutni, miközben az emelkedőn kicsit lelassítva nem hagyom ki, hogy megnézzem a Fogadó a Vaklóhoz elnevezésű műintézményt, aminek a neve az angol pubok világát idézi – mi magunk is ezekből táplálkoztunk, lelki szemeink előtt az angol pubok nevei és hangulata, a munka után eltöltött idő, a nem túl drága harapnivaló és a jó minőségű sör… meg természetesen Rejtő Jenő, akinél a kocsmanevek is tökéletesek voltak (a Négy döglött patkányhoz címzett lebuj, a Kedélyes hullaház vagy a Velőtanya a víg kiloccsantóhoz – ©V. J.), de aztán közbejött az élet, az országot szétkúrták egy háborúval, az életünket pedig a háborúval, az inflációval és a hazugságokkal.
Nem maradt más, az, hogy amikor Gyálánál lépjük át a határt, akkor lelassítunk az autóval, és örömmel konstatáljuk, hogy él egy lelki rokonunk, aki ugyanazt az álmot dédelgette, mint mi magunk, csak neki sikerült megnyitnia egy méltó nevű helyet.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha el nem romlik valamiképpen, akkor nekünk is kialakulóban van a törzshelyünk, nem azért, mert olyan kivételes a kaja vagy a kiszolgálás, a pálinka vagy a bor. Hanem a neve miatt, ami azonban nem áll a cégéren. Mi, de ezt ne árulják el senkinek, a Csontrágóhoz címzett fogadóba járunk havonta egyszer, hogy felidézzük világmegváltó álmainkat, és nevessünk azon, hogy már rég felébredtünk, konstatáltuk, hogy bilibe lóg a kezünk, de mégis nevetünk, mert barátok tudtunk maradni.
Vagyis ha mostanság nyitnánk valami fogadót, annak a Vidám Cimborák nevet adnánk, és retró zenét nyomatnánk. Ki tudja…
