A cserejátékos futballista keresztet vet, miközben beszalad a pályára – nem egyedi eset, sokan így tesznek –, könnyű megfejteni, hogy isteni támogatást kér. Aztán ő vagy a társa, amikor gólt ad, szemét az égre emeli, kezével pedig fölfelé mutat. Bizonyára arra utal, hogy nem övé vagy nem csak övé a dicsőség.
Az atlétanő hasonlóképp keresztvetéssel indul el hosszútávra, majd a célba érve ugyanúgy zárja a versenyt: kérés után hálaadás a remek eredményért. Önkéntes vállalás ez, nem kényszerű térdelés vagy szivárványos szalag viselése. A futónő éppen Afrika délebbi részéről való.
Hit nélkül nehezebben jön a siker?
Mindeközben arról értesülhetünk, hogy Európában egyre fogynak a keresztények, megtagadja önmagát és évezredes kultúráját a kontinens. Úgy gondolják a gazdaggá lett polgárok, hogy jól boldogulnak hit nélkül is, új isteneket választanak maguknak, mintha a pogány korba kanyarodnának vissza. Mások meg azt mondják, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz: hagyományaiban és értékeiben megszűnik Európának lenni. De ha a kontinens a nagyképűségén túl tudomásul veszi, hogy nem ő a világ közepe, láthatja, hogy sokan mások más irányt követnek. Latin-Amerikában vagy Afrikának a Szaharától délre eső országaiban évente milliókkal gazdagodik lélekszámban a keresztény világ, csupán a mi földrészünkön zsugorodik. Bizonyára nemcsak a vallástól elfordulók miatt, hanem azért is, mert kevés a gyerek, nincs kit keresztelni.
A pápa épp ma kreál új bíborosokat. Nem rendkívüli a hír, hiszen rendszeresen megteszi ezt, inkább az a figyelemfelkeltő, hogy a szentatya a tíz évvel ezelőtti megválasztása óta igyekszik összehangolni a hívek táborával a bíborosok számát. Ennek ellenére a kontinensünk még mindig felülreprezentált: a világ katolikus lakosságának huszonegy százaléka él itt, míg a negyven százalékhoz közelít a bíborosok aránya.
De hogy a sportnál maradjunk – nem azért, mert Ferenc pápa nagy futballszurkoló (nyilván az argentin góloknak örül leginkább) –: korántsem mostanában kezdtek égi segítségért folyamodni a sportolók, talán csak a rengeteg tévéközvetítés irányította rájuk a figyelmet, vagy csak én nem megyek el szó nélkül mellettük. Azt nem tudom, hogy a fölülmúlhatatlan Balczó András öttusázó (az idén ünnepelte 85. születésnapját) valaha kimutatta-e a közönség előtt istenhitét, vagy inkább úgy tartotta, hogy ez kettőjükre tartozik, ám némely győzelmét szinte csodaként vehetjük számba. Tíz világbajnoki és három olimpiai bajnoki címe eleve a világ legmagasabb piedesztáljára emeli, de ezek mégis csak számok, igazán azok tudják értékelni, akik látták is győzelmeit. Valamikor a budapesti világbajnoki sikerét említettem írásomban, számomra mégis az 1972. évi olimpiai első helyezése a legcsodálatosabb. Egyébként fél évszázad elmúltával aligha emlékeznék rá. Majdnem fél perccel kellett vernie a négy kilométeres futásban az orosz Onyiscsenkót a végső győzelemhez. Volt, aki azt állította, hogy nagy kudarc lesz a vége; mások lehetetlennek vélték a bravúrt; csak kevesen hitték, de sokan remélték, hogy sikerül. És nekik lett igazuk, pedig ellenfele (is) élete legjobbját futotta.
Balczó valamikor később így fogalmazta meg nem is csak a hit és a sport kapcsolatát: Ha valaki azt képzeli, hogy Isten nélkül is meg tudja oldani az életét, hogy a céljai elérése majd boldogítja, nagyot téved. A boldogság nem függ a sikerességtől. A nem nyerés félelme állandóan gátolja az örömérzetet. De amikor már nem akar mindenáron nyerni, abban a pillanatban szabaddá válik.
Pál Ferenc katolikus pap, a magasugrás egykori országos bajnoka, aki a lélek egészségvédelmére is szakosodott, egy előadásában azt mondta, hogy a siker az, amikor tapsolnak az emberek, és a dicsőség az, amikor tapsolnak az angyalok. Aki e kettő közötti különbséget fel tudja fogni, annak már nem lesz olyan nagy baj, ha nem tapsolnak az emberek, de az angyalok igen.
De az angyaltapsot csak a hívő sportolók hallják.
Nyitókép: pixabay.com
