Az elmagányosodás a XXI. század betegsége lesz. Egyre több és több hasonló esettel fogtok találkozni majd, ha munkába álltok, de még akkor is, ha nem. És mindez nem csak időseknél jelentkezik majd – mondja a tanárnő az újvidéki kórház neurológiai osztályán tett szakközépiskolai gyakorlatunk után. Az oktató mondandójára mi, fiatalok csak legyintünk. Hogyan tudná egy középiskolás gyermek megérteni – akinek osztályában a legantiszociálisabb fiatalnak is minimum fél napot kell több tucat ember között eltöltenie –, hogy mit is jelent valójában a magány? Ráadásul egy kattintásra vagyunk már mindenkitől, üzeneteink másodpercek alatt juthatnak el bárkihez, ingyen beszélhetünk külföldön élő barátainkkal. Könnyebb a kapcsolattartás, mint eddig bármikor. Mégis miért lenne magányosabb a társadalom? – merülnek fel bennem a kérdések.
A jelenet után egy évtizeddel, 2023-ban jelennek meg a magyarországi KSH népszámlálási adatai. A lakásokról, háztartásokról szóló fejezet egyik legérdekesebb megállapítása, hogy egyedül lakókból van a legtöbb az országban. Az olyan háztartások száma, ahol egy ember lakik, majdnem a kétszeresére nőtt 2001 óta, amikor is csak 874 ezren éltek így. A számuk 2011-ben 1,2 millióra, 2022-re pedig több mint 1,4 millióra nőtt. Gondolhatnánk, hogy mindez magyarországi sajátosság, de nem. Gondolhatnánk azt is, hogy egy elöregedő társadalomról van szó, ahol az idősek arányának növekedésével magyarázható a jelenség, de nem teljesen így van. Tudományos kutatások igazolják, hogy a fiatal generáció tagjai sokszor elszigeteltebbnek, magányosabbnak, ebből fakadóan pedig frusztráltnak és tanácstalannak érzik magukat, mint idősebb embertársaik. A középiskola után megszűnnek az irányított, támogatott szociális helyzetek, az új társas kapcsolatokat önerőből kell kialakítani. Aki erre nem képes, az gyakorlatilag magára marad. A továbbtanulási és munkavállalási lehetőségek egyre inkább a nagyvárosokra koncentrálódnak, emiatt szükségszerűen növekszik a lakóhelyi mobilitás is, ennek következtében pedig nemcsak a családtagok távolodnak el, hanem a gyerekkori barátságok, ismeretségek is könnyen megszakadnak, így egy nagyobb földrajzi váltással gyakran teljesen elölről kell kezdeni a szociális kapcsolatok építését. A kényelem egyre inkább elvárt és így kielégített funkció, ennek jegyében pedig a korábbi szükséges rosszként ábrázolt személyes interakciót a szolgáltatók igyekeznek minimálisra csökkenteni. Kézenfekvő inkább az online tereket keresni a szűkülő valódi közösségi terek helyett. A világhálón az elszigeteltséggel küzdő egyén folyamatosan másokhoz hasonlítja magát, és a platform sajátosságai miatt itt még inkább tökéletesnek lát mindenkit, saját magán kívül. Ha pedig posztjaira, kommentjeire nem kap visszajelzést, az sokkal rosszabb hatással lehet rá, mint ha egyáltalán be sem lépett volna.
Azt mondják, a legfontosabb dolgok csendben történnek. Nem a pillanat művei. Csend és idő kell, hogy létrejöjjenek, megfoganjanak. Ez talán szép és igaz. De azok, akik ezt mondják, elfeledkeznek arról (vagy magától értetődőnek tartják), hogy csak valamihez képest lehet csendről beszélni. Ráadásul ez a valami teszi a csendet értékessé és értékteremtővé. De ha ez a valami nem vagy csak alig létezik a csend ellenpontjaként, akkor a csend üres, süket és fénytelen tér-idő, amely rátelepszik az emberre. Az emberiség történetében még soha nem volt olyan árva az ember, mint ma. A rosszul értelmezett egyéni szabadság és az e világiakba való belemerülés következtében korunk embere roppantul elmagányosodott. Ebből az elesettségéből pedig emberi erő felemelni őt már nem tudja.
Nyitókép: pixabay.com
