A családinak mondott fényképek becsapósak, merthogy mosolygó emberek vannak rajtuk. Régebben, igaz, rendszerint vidám események alkalmával fényképezkedtek az emberek, és elég baj lenne az, ha a lakodalomban, a nyaraláson vagy a disznótorban szomorkodnának. Még a munkában elfáradtak is vidám arcot vágnak ilyenkor. Ha meg nem, akkor a szól a fotografáló: mosolyt kérek! Az utókor megtévesztése lenne ez a sok mosoly – mert a fényképek a jövőnek készülnek –, ha mostanában szomorú és mérges arcok néznének szembe a fényképezőgéppel vagy inkább a mobiltelefonnal, de hát a mából is tudjuk, hogy ebben a tekintetben mit sem változott a világ: a mesterkélt vidámság olykor-olykor csupán kattintásnyi időre szól.
Mégis tanulságot és izgalmat jelent annak fölfedezése, hogy fölbecsülhetetlen mennyiségű történet belefér néhány cipősdobozba. Ez rendszerint akkor derül ki, amikor a tulajdonos rokoni-baráti társaságban nyitja föl a fedelet, hogy emlékidézésre adják kézről kézre az évtizedek folyamán összegyűjtött fényképeket. Nem azt állapítja meg a fotókat böngésző, hogy „jé, milyen vidámak voltak egykor az emberek, biztosan mindenki jól élt”, inkább elgondolkodik azon, hogy egykor a gyerekekkel színdarabot tanított be a magyartanár; voltak még nagyszabású disznótorok; végigköveti a nádfedeles ház pusztulását; elcsodálkozik a cséplőgépen. Mindeközben a képek szinte mellékessé válnak, inkább a velük együtt a dobozból fölszálló történetek nőnek nagyra és terebélyesednek sokkal bővebbre, mint ami a fotókon látható: emlék újabb emléket idéz. A gyereknek azért csábítóak a hajdani események, mert mesébe illőek, az idősebbek pedig összevetnek múltat és jelent, s utána vagy vidámabbak lesznek, vagy elszomorodnak.
A fekete-fehérek régi korról árulnak el már-már feledésbe merült titkokat, némelyik a múlt század elejéről; a színesek már az újabb idők emlékeit idézik. A legrégebbi műtermieken semmit sem fogott az idő, az amatőr, néhány évtizedet megélteken annál inkább. Ez utóbbiak olyan módon készültek – a fiatalok az igaz mesét is igénylik –, hogy a fotózni szándékozó vásárolt egy tekercs filmet: harminchat, esetleg huszonnégy kockát adott ki. Vagyis ennyi kis téglalapot, mindegyiken egy negatív képpel. Nem lődözött összevissza mindenfelé a fényképező, figyelte a számlálót, mert harminchat kockába bele kellett férnie az eseménynek. Nem adták olcsón a kazettát, pazarolni különben is vétek. Ha megtelt a tekercs, elvitte a fényképészhez előhívatni, majd rendszerint másnap visszatért kiválogatni, mely kockákról kellenek képek, hacsak látatlanból nem rendelte meg mindegyiket. Bárki elkészíthette maga is a fotókat, de az már nagyobb szaktudást igényelt, kockázattal is járt (megfeketedett film, sötét képek…), meg eleve sötétkamra kellett hozzá vegyszerekkel és egyéb kellékekkel.
A képeket megmutatta a tulajdonos a barátoknak, rokonoknak, majd néhány nap elteltével unalmassá váltak, dobozba kerültek, hogy aztán évek vagy évtizedek elmúltával időnként ismét életre keljenek.
Ezernyi kép megszámlálhatatlan történettel. De hol vannak a legújabbak? Több ezer. Nyilván a számítógépben. Mert már nem kell harminchat kockába „beszorítani” akár több eseményt is; a korlátlanság szabadsága elérte a fotósokat is. Ez már a virtuális valóság része, amit úgy is definiálnak, hogy „számítógéppel létrehozott, a valódira hasonlító mesterséges világ”, amelyben lehet akár jószágot tenyészteni, etetni, kitakarítani, csupán a trágyaszag és a villanyél hiányzik belőle. Meg nem fényképezhető le, miként a parasztember az ólajtóban.
Vajon szokása-e valakinek odaülni a számítógép elé, hogy „gyertek, nézegessünk képeket”? De melyeket a rengetegből? Az a fontos, hogy vannak. És ha bedöglik a gép, eltűnik az összes. Vagy talán már így sem, úgy sem lesz szükség arra, hogy régi képek meséljenek a jövő ifjúságának a múltról. Hiszen ők is már mindinkább a valónak vélt valótlanban élnek.
Nyitókép: (Illusztráció: pixabay)
