A minap A láthatatlan kéz című krimibe néztem bele. (Egyébként vannak politikusok, akik a legnépszerűbbnek vagy leginkább relevánsnak vagy iránymutatónak vagy igazodási pontnak tekintett közösségi hálón megjelenő posztjukban azzal érvelnek a kisebbségi csoportokhoz, szubkultúrákhoz tartozók elfogadása mellett, hogy ilyen hősök bizony, bizony Agatha Christie-nél is szerepelnek. Ez az állítás annyiban igaz, hogy a megfilmesített változatokban inkább, mint a regényekben. Nincs ennek jelentősége, hacsak az nem, hogy még krimik esetében sem árt ismerni az író munkáit, ha hivatkozunk rá. Természetesen ha a politikus a filmekre hivatkozott volna, amikből bizonyára ő is látott néhányat, semmi probléma nem lenne – bár tulajdonképpen így sincs, hiszen a hitelességnek ma már nem mércéje, hogy egy adott művet elolvassanak, mielőtt véleményt mondanak róla, ahogyan az olvasottság sem különösebben fontos.)
Rögtön a film első felében a lelkész – akinek felesége meghívta magukhoz Miss Marple-t – a temetésen, amire tulajdonképpen a nyomozók által kotnyelesnek tekintett vénkisasszony eljött a falucskába, így beszél: „Nincs más kötelességünk, mint egymás szeretete. Aki képes a szeretetre, az betartja a törvényt. És az nem követ el házasságtörést. Nem fog gyilkolni, az nem fog lopni, az nem fog hamisan tanúskodni, az úgy fogja szeretni felebarátját, mint önmagát.”
Nem először nézem ezt a filmet, de most megütött, egyenesen szíven ütött ez a mondat, hogy „nincs más kötelességünk, mint egymás szeretete”, és a belőle következő magyarázó mellékmondat, ami szerint aki képes a szeretetre, „az betartja a törvényt”. Meg vagyok arról győződve, hogy a mai legfiatalabbak is, akik már a huszonegyedik század szülöttei, a mai tizenhat-tizenhét évesek, ha rávesszük őket arra, hogy nézzék meg ezt a jelenetet, vagy csak meghallgattatjuk velük, hogy ne lássák, egy lelkész szavai ezek, majd pedig megkérdezzük őket, milyen törvényről van vajon szó, mindannyian tudni fogják, hogy az Úr által adott törvényekről, isteni parancsokról, a bibliai törvényekről, ki-ki a maga módján, de ezt fogják mondani. Biztos, hogy nem Szerbia alkotmányára fognak hivatkozni, vagy Magyarország alaptörvényére. Biztos vagyok benne, hogy a kelet-európai, közép-európai országokban így történne, mert a szeretet kötelessége mint kifejezés ezekben a régiókban kulturális értelemben még nem távolodott el olyan mértékben a kétezer éves (a múlt században gyakorlatilag megsemmisített) európai értékrendtől, hogy ne ismerné fel, melyik törvényről van szó, vajon melyik törvény írja elő az embernek kötelességként a szeretetet azért, azzal a céllal, hogy ezen szeretet alapján morális lényként létezhessen, a törvényt betartó emberként.
Szokták a szeretet kötelességére épülő európai értékrendet zsidó-keresztény értékrendnek is nevezni, ami értetlenséget tud kiváltani magukat – valószínűleg joggal – regionális értelemben véve meghatározó értelmiségiekből. Persze az is lehetséges, hogy ez nem valódi értetlenség, hanem ideológiai alapokon álló, ami azonban azt feltételezi, hogy kétfelé ágazik az európai értékrend ott is, ahol még felismerik az ebből az értékrendből fakadó szavak valódi, legalábbis általunk annak elfogadott jelentését. És ha ez így van, akkor ez a kétfelé ágazás ott van, ahol az ideológiai alapú értetlenség megjelenik, ami tulajdonképpen a szeretet kötelessége és a törvények betartása morális imperativusának, ezáltal pedig az értékrend morális alapjának relativizálása.
A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet. Erről a Példabeszédek könyvéből való idézetről sokszor gondoltam azt, hogy hasonlatos ahhoz, amit több könyvemben ostoroztam, sőt gúnyoltam, amikor a katolikus létről írtam, mondván – ez most rövid szöveg, így egyszerűsítek –, a katolikusoknál az a jó, hogy lehet bűnt elkövetni, mert megvan a feloldozás és a ránk számolt imádságszám. Ebből is látszik, hogy még akkor is botor és fiatal, tudatlan és felkészületlen a lelkünk, az eszünk, amikor a jóért küzdünk magunkban. (Pedig nem állítanám, hogy nem olvastam Szent Ágostont az elmúlt harminc évben vissza-visszatérve hozzá.) Amikor a megbocsátás képességét valóban meg akarjuk tanulni, amikor a bennünket ért traumáktól, frusztrációktól nem megszabadulni akarunk, hanem önmagunk legyőzésére használjuk azokat, mert az igazi lelki gazdagodás az alázat, a megértés, a nyitottság. Legalábbis a magam vonatkozásában ezt így gondolom. A jóra való törekvés útján születő mondataim, regényeim sorozatának egyértelmű hozadéka a magam számára, hogy ma már képes vagyok jobban és többet megérteni abból, hogy mi a kötelességünk.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
