Örömcsonkítók

Meg tudná mondani, hogy ki kapta Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel együtt a Nobel-díjat? No ugye! Gondolom, hogy azért nemleges tömegesen a válasz, mert mindenki a sajátjának örül legfőképp: rokonnak, ismerősnek, nemzettársnak. Mert a két magyar tudós közelebb áll hozzánk, mint az idegen országokból valók, a sikerüket a közösség sikerének érezzük, így egy kicsit magunkénak is. De egyáltalán magyarok ők? Vagy magyar származásúak? Talán inkább amerikai meg osztrák, esetleg német a hovatartozásuk? Hát igen, máris befellegzett a magyar örömnek. A nemzet szemében halványul a dicsőség. A sajátjuk is, meg az is, amit a magyaroknak hoztak.

Néztem a tévét, és valamelyik, nem éppen ismeretlen szereplő megjegyezte Karikó Katalin kitüntetése kapcsán, hogy ő (mármint a beszélő) nem tudja, miért magyar ez a díj; nem érzi, hogy magyar lenne. Hagynám is szó nélkül, hiszen manapság divat, sőt gyakran dicséretes a félkegyelműség, ám miután körülnéztem a sajtóvilágban, azt láttam, hogy igenis vannak szép számban ünneprontásra berendezkedett véleményformálók, akik abból élnek, hogy mindig elvesznek valamit. Ezúttal a sikert igyekeznek csonkítani. Nem lopás ez, hanem tudatos károkozás.

Azzal indult a díj aláaknázása, hogy nem itthon érdemelték ki, semmivel sem járult hozzá szülőhazájuk, sőt ez az ország elüldözte őket. Állíthatjuk ezt is, ha nem az igazságot keressük. Pszichológusok mondják, hogy a gyermekkor meghatározza szinte a teljes felnőtt lényünket. Nem lehet az, hogyha más országban jönnek a világra, más életúton indulnak el, akkor sosem lesznek Nobel-díjasok? Például ha beleszületnek a jólétbe, nem pedig vidékről elindulva, tehetségként ugyan, de kemény munkával építkeznek sok éven át olyan sikeresen, hogy most már ők teremtenek tudást. 

Aztán meg következik az iskolák sora az általánostól az egyetemig. A tudás pedig költséges terület, elsősorban az államnak. Az angolok keletről repülőztetik az orvosokat hétvégi ügyeletre, és így is kifizetődőbb nekik, mint ha otthon költenének a kinevelésükre. A focistákat meg adják-veszik a világban, és a pénzből a nevelőklubjuknak is jár. Szóval: egyik tudósunkat sem kizárólag Amerika, Ausztria vagy Németország nevelte tudóssá, csak ott teljesedtek ki. Máskor ezt agyelszívásnak szokták nevezni. Jegyezzük meg: bizony Karikó Katalint nem tárt karok és ámulatba ejtő laboratóriumok várták kint, igencsak meg kellett küzdenie az eredményért. Miként előtte is. Mert mindkettőjük célja és nyilván küldetése az, hogy az embereken vagy inkább az emberiségen segítsenek a munkájukkal. Persze tagadhatatlan, hogy a szülőföldjükön aligha jutottak volna idáig, mert a legmagasabb szintű kutatásokhoz milliárdokra van szükség. A szegedi lézerközpontot, ahol Krausz Ferenc csapata is végez kutatást, például több ország közösen hozta létre.

Az elüldözöttségükre pedig szót sem érdemes vesztegetni, mert maguk is tagadják ezt. 

Megvitatásra vár viszont a magyarságuk. Az egyik politikus magyar származású tudósként említi Krausz Ferencet, valamelyik médium pedig magyar születésű tudósnak nevezi. Jól elbántak velünk – mondhatnánk –, mert ők csupán néhány évtizede tartózkodnak javarészt külföldön, de hazajárnak, a tudomány terén is tartanak kapcsolatot itthoniakkal, eszerint mi, akik az egész életünket a határnak ezen az oldalán töltöttük, talán már igazán magyar születésűek sem vagyunk, nemhogy magyarok.

Nálunk még nem bűn a nemzeti hovatartozást feszegetni. Karikó Katalin az újságíróknak elmondta, hogy nem Magyarországon születettnek vagy magyar származásúnak, hanem magyarnak vallja magát. Krausz Ferenc pedig úgy nyilatkozott, hogy „elsősorban magyar vagyok, aki nagyon sokat köszönhet Ausztriának is, de a szívem akkor is magyar maradt, amikor megkaptam – a magyar mellé – az osztrák állampolgárságot is”.

Szegény örömcsonkítók, akkor most kinek higgyünk?