Hálásak lehetünk a tudománynak, hogy fölfedezte az internetet (már máskor is hálálkodtam), azon belül is a közösségi oldalakat, legbelül pedig a kommenteket. Mert enélkül embertömegek gubbasztanának a szobában, újságot olvasnának, esetleg könyvet is, tévét bámulnának napestig, örvendeznének és bosszankodnának, összevesznének és kibékülnének, de arra sosem gondolnának, hogy írjanak. A tudomány és a technika meghozta a betűvetés szeretetét, bár helyenként még zötyögősen megy. Nem is a kézírás ébredt föl, hanem a gépelési tudomány, ami régebben keveseknek adatott meg. És egyből interaktív lett ez az írásszeretet. De ne legyünk egyoldalúak! Interaktívvá fejlődött az utálat és a gyűlölet is. Olyan szavakban tárulkoznak ki a leggyakrabban álnevet öltő véleménynyilvánítók, amelyeknek ha a kisöccsük hangzott el egykor a kocsmában – interaktivitás élőben –, már azon is összeakaszkodtak az ilyen stílusban társalgók. Itt nem. Itt inkább fokozzák a pofonokat, és bezzeg ha a másik, harmadik vagy sokadik társ (ellenfél, ellenség) is fölveszi a kesztyűt, akkor kijön belőle egy hatalmas körbeverés, mindenfelé öklözés, a való világban tömegverekedésnek mondható csetepaté. (Kicsiben olyan falusi focimeccset követő, nagyban meg fővárosi csapatokhoz illő.)
Túlzásba esnénk, ha ráfognánk az ilyesféle virtuális küzdelmekre, hogy kizárólag fekete meg fehér van belőlük, ehelyett igazán sokszínűek. (A továbbiakban kitérek néhányra.) Egyöntetűen megállapíthatjuk viszont, hogy az embereknek van mondanivalójuk, amit mindig is a világ elé szerettek volna tárni, megmutatni magukat, megosztani érzéseiket vagy igyekezni befogni mindenkinek a száját, csak éppen nem adatott meg a lehetőségük erre. Mármint az önkifejezésre.
Azért is hálásak lehetünk ennek a csodálatos találmánynak, mert nélküle Mózes százhúsz esztendeje is kevésnek bizonyulna annyi jellem, tulajdonság, lelki kór és emberi érték megismeréséhez, mint amennyivel ezt az utat járva akár néhány óra alatt megismerkedhetünk.
Állítom, hogy a legédesebb kommenttémául a sütemények és kalácsok, helyenként egyéb egészségtelen étkek – füstölt sonka, kocsonya… – szolgálnak. Sárgarépa- és tökfőzelék ritkán kerül a virtuális terítékre. A háziasszonyok dicső alkotásaira a „gyönyörű”, a „biztosan nagyon finom”, „majd küldd el a receptet” és hasonló reagálások érkeznek. Senkinek sem jut eszébe, hogy azt mondja: „látszik, hogy műhab van rajta”, „olyan finom sosem lesz a tied, mint amilyent én tudok”…
A családi fotók – esküvők és unokák – hasonlóképp békés válaszokat váltanak ki az egér kerekét görgetőkből: „nagyon szépek vagytok, gratulálok”. A gátlástalan rosszindulatúakból sem csalható ki, hogy „majd elváltok egy év múlva”.
Kicsit dicsekvő, de tényszerű sikerek közreadása – közösségi összefogás: környezetszépítés és egyebek – kezdi előléptetni a „másként gondolkodó” jellemet: „akinek nincs jobb dolga”, „mifelénk is jöhetnétek”.
A továbbiakban éleződik igazán a helyzet. A sport terén késhegyre menő küzdelmet vívnak a szurkolók egymással, betársítva a közömbösöket is, ám az igazi csatákat és a háborúkat a politika kreálja. Persze a hozzá kapcsolódó mindenfélével: ideológiával, vezetőkkel, drágulással, járvánnyal… Itt már anyák, utcalányok, szexuális elhajlások, leminősített szellemi képességek is fölszínre törnek, meg ezekből komponált egyveleg.
A békésen kulturált példákra már nem jutott hely. Pedig nem sok kellene. Így csupán még néhány típust sorolhatok föl, akikkel találkoztam a világhálón. Vannak folyton panaszkodók, mindent egy csapásra megoldani tudók, kizárólagosak, szerények, legokosabbak, durvák és primitívek (lásd föntebb), keményfejűek, alázatosak, együttérzők, hazugok, kákán is csomót keresők, műveltek és az ellentétük, gondolkodók, vitázni tudók és erre képtelenek, kiábrándultak és aszott lelkűek, ember- és öngyűlölők.
De ne ijedjünk meg önmagunktól: ez virtuális világ, bezzeg a valódi…
Nyitókép: Pixabay
