Ha el akartam jutni a faiskolába, márpedig ez feltett szándékom volt, meg kellett kerülnöm Palicsot. Ki is volt írva, hogy zaobilazak. Mutatta a tábla, merre kell fordulnom. A Marko Orešković utcán araszoltam, kellemesen éreztem magam, mert egyrészt épül, minden nappal egyre jobban épül a vasútvonal, másrészt az aluljáró is kezd alakot ölteni. Elérhető távolságba került a gondolat, hogy még majd emberként átutazhatunk Szegedre és haza. Vagy fordítva. Ez most mellékes. Innen oda, onnan ide. Meg Horgosra és Királyhalmára. – Elmentem megnézni a királyhalmi vasútállomást. Nem mostanában, hanem egy hónapja. A felújított épület előtt, bokáig homokba süppedve bámultam. Egy hatalmas fa, egy öreg pumpás kút és a másik oldalon a kidőlt-bedőlt bakterház. A hátam mögött pedig a felújított királyhalmi vasútállomás (tudom, hogy ma már leginkább vonatállomás, de nem gondolom, hogy használni szeretném ezt az új szót. Nem tetszik.) Ugyanazt éreztem, mint amikor a Marko Orešković utcában araszolva kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy valóban lesz aluljáró.
Tehát mégsem áll az idő. Vagy ha mégis, akkor mi nem állunk. A kidőlt-bedőlt bakterház mint a múlt egy darabja, csak a kopasz nyakú tyúkok hiányoznak, de azt képzelem, hogy amikor majd elhúz a vonat, akkor, mint a rajzfilmben, letépi a tyúkokról a tollat. És lesz beléptető rendszer. Nem fogunk esőben, sárban, tűző napon glédában sorakozni, hogy a vámosok belepiszkáljanak a táskánkba, hova, hova kérdéssel. Oda, oda, ahova gondolom – nem, ezt sem fogjuk gondolni, mert lesz wifi és kényelem, tiszta ablak, és úgy haladunk majd át a határon, mintha Ausztriából Svájcba mennénk, bal kéz felől Kufstein, a kalauz meg kéri a jegyet, a határőr pedig az útlevelet, miközben robogunk (beléptető rendszer).
Ilyeneket gondoltam én a palicsi Marko Orešković utcában araszolva. Aztán elbizonytalanodtam egy pillanatra, mert igen régen jártam arra: valóban balról lenne Kufstein, és tényleg Svájcba? Vagy Olaszországba? Rákerestem hamar, s már jött is a hirdetés vasúttársaságokkal, járatokkal. Szinte kedvem támadt utazni. De megjegyzem, aznap homokvihar is volt Szabadkán, úgyhogy nem igazán voltam nyugodt, inkább anxiózus. Attól támadhattak ilyen gondolataim, hogy Svájcba utazzak, amikor Szegedre is utazhatok majd, akárha Svájcba.
Nem tudom, érthető-e, amit mondok. Mert akkora bennem az öröm, hogy szinte még magam sem értem, mi mindeneket gondolok, könyvesbolt, kávé, Tisza-part, de este már itthoni étteremben vacsora (mert tagadhatatlanul milliószor jobbak vagyunk ebben). Micsoda nagyvilági élet! Sóhajtottam fel a palicsi Marko Orešković utcában araszolva. Az egy hosszú utca.
Az sem baj, ha nem vagyok érthető. Nem számít. Nem fogom most felmondani, akár egy leckét, hogyan épült fel 1869-ben ez a vasútvonal, micsoda küzdelmek árán. Nem fogom leírni, hányszor közlekedett napjában a vonat oda-vissza. Aki nem érti, annak úgysem tudnám elmagyarázni. Hogy nekünk, itteni népeknek a kidőlt-bedőlt bakterház volt szánva, hogy ott kushadjunk. Ezért teljesítmény ez. Nem azért, mert máshol normális. Jóhogy normális.
Amikor hazaértem a két aranyvesszőbokorral, amit elültettünk, és a zöld kánából meg is locsoltunk, egy kávé mellett átpörgettem az újságot, ami a telefon. És azt olvasom egy címben, hogy: „Olcsó jeggyel népszerűsítik az új gyorsvonatot”. Nahát, kiáltottam fel magamban, úgy látszik, ez a nap a vasútról szól nekem. S el is kezdem olvasni a cikket, ami arról szól, hogy szombaton (március 19-én) útjára indul a Sólyom nevű gyorsvonat Újvidék és Belgrád között, mégpedig 200 km/órás sebességgel. Ami Délkelet-Európa leggyorsabb vonatává teszi a Sólymot.
S a cikk címe nem ebből az információból táplálkozik, hanem abból, hogy kezdetben 300 dincsibe fog kerülni a vonatjegy.
Ez volt az a nap, amikor megtanultam, hogy nálunk is igaz lehet a mondás, miszerint még a szar is keserű. Ez igazán elszomorított. Mert ettől csak egy lépés, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene. Remélem, akinek ilyen az áttitűdje, az nem fog a Sólyom szárnyán repülni! Nem szopja be a demagógiát, és nem vesz olcsó jegyet.
