Sokan sokfélét meséltek már a meséről. Rendszerint jókat; meg rosszat arról, ha időhiányos világunkban kevés jut belőle a gyerekeknek, mert elfogynak lassan a mesélők. De hát ott van helyettük a tévé, még inkább az internet; ez utóbbi által pedig korlátlanná nőtt a választék. Ám nem ugyanaz a kétfajta mesélés, még akkor sem, ha éppen a remekbe szabott Magyar népmesék sorozatra gondolunk: a csokoládé is édesség, miként a fagylalt is…
Most éppen valamelyik Grimm testvérnek azt a meséjét olvastam el – különben sem gyerekeknek gyűjtötték-írták a csodálatos vagy rémisztő történeteket –, amelyikben a kissé bugyuta és lusta legénynek az volt a kívánsága, hogy megtanuljon félni. Ez a mi korunkban már igencsak időszerűtlen történet, olyan meg nincs, amelyikből azt a tapasztalatot leshetnénk el – még ha a királylány és a sok arany nem is jutna nekünk ráadásként –, hogy ne féljünk. Tudom én, hogy a Bibliában számos alkalommal fölbukkan az isteni üzenet: Ne féljetek!, mégsem megy ez könnyen. Lehet, hogy pszichológus lenne képes segíteni, de annyi lélekbúvár nincs a földkerekségen, hogy számottevő sikert érhetnének el.
Elhiszem nekik, amit föntebb megpendítettem, hogy mesét nézni vagy hallgatni más-más élményt és hatást, nyilvánvalóan eltérő agyműködést is jelent.
Gondolom, mint könyvet olvasni vagy filmet nézni. Tehát a gyerek tudatában megszűnik a belső képalkotás, miközben „sima” mesehallgatás esetén maga építi föl a látványt. És ebből ered az a következtetés, hogy tévedés felnőttésszel gyermeknek hinni magunkat. Mert valóban borzalmas az, amikor a farkas fölfalja a nagyanyót és az unokáját, mégis tanítómese ez, és értelmetlen „enyhíteni a büntetést” egy szekrénybe zárással: a gyermekek lelki védelme érdekében meghamisítani a mesét. (Bár állítólag voltak Grimméknek olyan történeteik is, amelyek megedződött felnőtteknek sem lányregények.) A lényeg az, hogy pszichológusok állítják: a gyermek csupán annyit képzel el a történetből, amennyi nem túl félelmetes számára. Lehet, hogy a mai gyerekek nagyon érzékenyek (lehet, hogy nem), de az bizonyos, hogy sok évtizedig kedvenc meséjük volt a régieknek a Piroska és a farkas története, és úgy tűnik, nem lett belőlük lelki sérült, vagy nem a mesétől. Inkább bizonyítható, hogy a kisgyereket az ilyen „borzalmas” mesék is megnyugtatják a végére, és elalszanak.
A mesélés számos egyéb hasznát nem sorolom, úgyis hozzáértőktől venném, mégis érdemes megszívlelni azt a tanácsot, mely szerint legalább tízéves korig érdemes mesélni a kisdiákoknak. De miért fogynak el a mesélők? Mert a szülők más dolgokra fordítják az idejüket, úgysem fogják sosem megtudni, mit veszítettek a gyerekeik. És a nagyszülők? Hiszen ők csodás világot képesek teremteni az unokák számára. Mert ők tudnak önmaguk életéből igaz meséket is mondani türelemmel és humorral, olyan letűnt világról, amelynek értékei a nagy és gyors változások közepette valóban meseszerűnek tűnnek, a megpróbáltatásai pedig fölérnek „a legkisebb fiú” diadalig vezető küzdelmeivel.
A nagyszülők? Ők gyakran távol vannak, ha meg közel, manapság már a gyerekek sokrétű elfoglaltsága sem áll a mese szolgálatában, vagy inkább nincs, ki az ő szolgálatukba állítsa a meséket. Pedig a külvilág döbbenetesen gyors változását aligha képes vagy akarja követni a gyermeklélek és a szellem. (Persze gyakran a felnőtt sem.) Esetleg az időszerű, a modern mesék foglalják le a gyermekek gondolatait? Nem a vasorrú, csúfságos boszorkányon vagy a gonosz mostoha elvetemültségén morfondíroznak már, hanem…
A kisiskolás, tehát mesehallgatós korba illő fiú azt kérdezte felnőtt rokonától: ha Géza szereti Gábort, de Gábor időközben Zsuzsika lett, akkor Géza ugye nem buzi? Új világunk új iskolai meséje? (Ha igen, gondolom, árnyaltabb volt a stílusa.) Vagy a korszellem alkotása? Feladta a leckét a gyerek. Logikait, filozófiait, etikait, biológiait, vallásit…
Ezután van még mesélnivaló a gyermeklélekről? Alighanem volna.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
