Egyik reggel nagyon korán ébredtem. Először megrémültem, hogy éjszaka van, s nem fogok tudni visszaaludni, aztán egész nap olyan leszek, mint a lőtt kutya. Nem tudom, él-e még ez a hasonlat. Mert nem igazából gondolok arra, hogy csúzlival meglőnek egy kutyát büdös kölkök, pláne részeg férfiak fegyverrel, hanem csak úgy mondom, mint egy mondást. Persze mondhattam volna azt is, hogy megijedtem, hogy húzni fogom a belem másnap, és ezzel sem arra gondolok, hogy valóban húzni fogom – nem folytatom, hanem csak arra gondolok, hogy nem fogok tudni visszaaludni, és éjszaka van, és másnap teljesen ki leszek készülve.
Vagy ezt úgy kellett volna írnom, hogy szólok előre, a kutya- és állatbarátokat figyelmeztetem, hogy olyan mondat fog következni, ami triggerelésre alkalmas.
És hogy ez nem szándékos részemről, mint amikor azt mondom, hogy itt van a kutya elhantolva, akkor sem arra gondolok, hogy (az előbbi lőtt kutyát) már el is temették, mert elpusztult – ezáltal pedig a kutyaszerető emberek számára kellemetlen perceket, kínokat okozok. Ilyen a világ, szavakkal kínozni könnyű. Természetesen ebben nincs semmi új. Eddig is tudtuk, hogy szavakkal könnyű fájdalmat okozni – sokszor tűnődtem azon: a rossz költőknek vajon eszükbe jut-e ez, vagy valóban minden rossz költő szadista? Még nem fejtettem meg ezt a problémát, de gyakran foglalkozom vele. Ugyanakkor itt nem olyan kínzásról van szó, mint amit a rossz költők elkövetnek (arról nem beszélve, hogy ki mondja meg, hogy ki a rossz költő?! Na, ki mondja meg? Egyetlen dolog, ami miatt talán érdemes lett volna mással foglalkozni, mint irodalommal, talán magasépítészettel inkább, az az, hogy mindig a másik irodalommal foglalkozó mondja meg, ami, ugye, mégsem teremt objektív körülményeket, de mégis az az igazság, hogy aki irodalommal foglalkozik, úgy értve, van hozzá füle, az tudja, mi a rossz vers), hanem olyan kínzásról, ami sérthet másokat, akik érzékenyek. Érzékenyek arra, hogy a kutyáknak bajuk eshet. Bízom abban, hogy eléggé elmagyaráztam, hogy nem volt ilyen szándékom, mindösszesen csak arra gondoltam, amikor felébredtem, hogy nagyon fáradt leszek másnap, mert még sötét volt kint, és én azt hittem, éjszaka van.
Viszont már fél hat volt. Gondoltam, ha már a kezembe vettem a telefonom, akkor keresgélek rajta, mert úgyis utána akartam nézni annak a hármas szabálynak, amit a BBC alkotott meg valamikor, és hivatkozási alap volt addig, amíg megfelelőek voltak a körülmények. Azonban nem találtam meg a keresett hármas szabályt, ráakadtam viszont egy újságcikkre, ami arról szólt, hogy egy harvardi pszichológus arról írt tanulmányt, minden bizonnyal kutatta is a témát, hogy mikor hihetjük el valakiről, hogy megváltozik. Hogy nem követi el újra ugyanazt a hibát velünk szemben. Ez a tudós azt írta, hogy háromszor előfordulhat, ha azonban negyedszer is megtörténik a dolog, akkor biztosak lehetünk benne, hogy itt semmiféle változás nem lesz. Hanem ez az ember egyszerűen ilyen. És mindig el fogja követni ugyanazt a hibát velünk szemben. Ezért aztán illa berek, nádak, erek, uzsgyi! Fogjuk menekülőre a dolgot, öltsük fel a nyúlcipőt. (Itt most nem arra gondolok, hogy a nyúlnak elvesszük a lábbelijét, és ily módon abuzáljuk szegény tapsit, hanem csak így mondom, mert ez egy mondás.)
Elgondolkodtam ezen a tudományos cikken. És nagyon megörültem, hogy nekem olyan anyám van, aki éppen olyan okos, mint ez a harvardi pszichológus, de neki nem is kellett ehhez tudományos munkát végeznie, meg kutatnia, felmérnie. Egyszerűen azt mondta nekem, amikor hatéves voltam, és valami disznóságot követtem el, és mondtam, hogy jaj, jaj, bocsánat, soha többet, hogy rendben van. Ez lehetett véletlen. Előfordulhat még egyszer. Sőt, tulajdonképpen még háromszor is megeshet. De ha többször fordul elő, az bizony határozottan szándékosság, és jól el fogja verni rajtam a port. Most viszont tényleg arra gondoltam, amit írtam, vagyis hogy elfenekel engem anyám. Esetleg lekever egy nyaklevest. Mert akkoriban, amikor én voltam gyerek, ilyesmi előadódott, ha disznólkodott a gyerek – anyámnál négy volt a határ. Mint ezen a korai reggelen kiderült számomra, anyám jól és helyesen gondolkodott, ezt a harvardi pszichológus se gondolta másként. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit mondana anyám, ha elmondanám neki, hogy az a mondat, hogy olyan leszek másnap, mint a lőtt kutya, triggerelhet embereket, ezért legjobb úgy beszélni, hogy jelezzük előre, hogy most milyen mondat fog következni, hogy fel tudjanak rá készülni. Nem fogom megkérdezni őt erről. Mert igaz ugyan, hogy már egyikünk se fiatal, de ő az anyám, én a gyereke. Azt hiszem, ha ezt így elmondanám neki, rám nézne, és azt mondaná: nézd, ezt most így előadtad. Ez előfordulhat háromszor. De ha negyedszer is, akkor bizony kiporolom a nadrágod. Rajtad. Nem tudom, ha ezt így lenne, akkor anyámnak volna igaza?
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
