Dobránszky Péter 1877. november 15-én Kulturális hivatásunk címmel írt tárcát a Szabadka és Vidéke nevű újságba. Bizonyosan több, nyomós okom is volt arra, hogy ügyetlen hely- és irodalomtörténeti kutakodásaim folyamán kinyomtattam és félretettem ezt a lapszámot. De, ahogyan az lenni szokott, amikor ismét a kezembe került, hirtelen fogalmam sem volt arról, miért is tettem bele a műanyag rekeszekkel különválasztott ősrégi zöld irattartóba a Szabadka és Vidéke ezen példányát. Hozzászoktam az ilyen helyzetekhez. Mindenki, aki valaha is foglalkozott szövegírással, jól tudja, hogy ha hajnali gondolatait, amik felzavarják álmából, nem jegyzi le, azok elillannak; jól tudja, hogy csak a legritkább esetben kanyarodnak arrafelé a mondatok, amely irányt kockás füzetünkben kijelöltük számukra, amikor a készülő szöveg kapcsán felmerülő ötleteket jegyzeteltük; jól tudják, hogy ami izgalmas volt egy éve, szinte felfedezésnek számított, az unalmas és érdektelen, minden összefüggést nélkülöző adathalmazzá tud silányulni. És még hosszan lehetne sorolni, ám ehelyett inkább megpróbálom friss szemmel nézni ezt a lapszámot, abban is Dobránszky Péter tárcáját.
T Á R C A.
Így szerepel az újságban a műfaji megjelölés, alatta pedig a szöveg címe, mint már említettem, Kulturális hivatásunk. Önmagában az, hogy Szabadkán száznegyvenhat évvel ezelőtt az újságolvasó közönség tárcát olvashatott, nagy esemény. Örömteli, túlzás nélkül állítom. És nemcsak azért, mert ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy voltak olvasói a tárcának, hanem azért is, mert nincs izgalmasabb annál, mint amikor egy töprengő, véleménnyel rendelkező ember gondolatai közvetlen, mégis színvonalas megfogalmazásban megszólítanak bennünket. Akárha táncra invitálnának.
A jó tárca olyan, mint amikor valakit táncra invitálnak. Feltételezhető, hogy mindkét fél ismeri a szabályokat. Mégis van benne valami kiszámíthatatlanság, váratlan elem, mint mindenben, ami emberi. Ezért izgalmas műfaj a tárca. Nem udvari etikett, de nem is kocsmai dorbézolás. Szabályok mentén működő érzelemátadás. Kétlem, hogy valaha ki fog menni a divatból, legfeljebb kevesebben ismerik fel, mekkora szükségük van arra, hogy tárcát olvassanak. De nem baj ez, hiszen helyettük dolgoznak az életvezetési tanácsadók.
Ha jobban belegondolunk, akkor másfél évszázaddal ezelőtt iránymutatók és életvezetési tanácsadók is voltak a tárcaírók, amilyen Dobránszky Péter is volt – egyébiránt a legkevésbé tárcaíró és egyáltalán nem szabadkai. (Középiskolai tanulmányait Ungvárt végezte; jogi s államtudományi előadásokat a pesti, berlini, lipcsei s heidelbergi egyetemeken hallgatott 1865–69-ben, az utóbbin 1869. nyarán bölcseletdoktori oklevelet nyert. 1869. nov. 9. külföldről hazajött és a kassai jogakadémián letette a birói államvizsgát. 1871. okt. 5. a pesti egyetemen az összes jog- és államtudományok doktorává avatták és okt. egyetemi magántanárrá minősítették. 1869. nov. 19. győri, 1870. szept. 22. kolozsvári jogakadémiai tanárrá, 1872. okt. 1. a budapesti kir. József-műegyetemen a statisztika, földrajz és történelem ny. rendes tanárává neveztetett ki. 1874. júl. 8. a budapesti 1875. nemzetközi statisztikai congressus titkári karába hivatott meg. 1874. okt. 1. a műegyetem tanácsa őt bizta meg képviseletével a zágrábi egyetem megnyitási ünnepélyén. 1874. okt. 26. a m. tud. akadémia nemzetgazdasági és statisztikai bizottsága megválasztotta tagjává. 1876. okt. 17. a Deák Ferencz emlékére rendezett műegyetemi gyászünnepélyen emlékbeszédet mondott. 1876. júl. 4. a IX. nemzetközi statisztikai congressuson a műegyetem képviseletével bizatott meg. 1877. decz. 14. a nemzetgazdasági egylet e. bizottsági tagjává választotta. Az 1878–79. tanév téli felében a közlekedésügyek administratiójából tartott a műegyetemen előadásokat. 1881. jún. 25. és 1884. jún. 17. a gyergyó-szent-miklósi kerület országgyűlési képviselővé választotta.)
Abból tudhatjuk mégis, hogy róla van szó, mert szerepel az életrajzában, hogy írt a Szabadka és Vidéke elnevezésű társadalmi, közművelődési, szépirodalmi és közgazdászati közlönybe.
A tárca apropóját a szabadkai „szabadkai ipartársulat” alakuló estélye adta, amely 1877. november 7-én este „tartatott meg”. A vezércikk erről szólt, és ezt hivatott megerősíteni a tárca. A lokális önszerveződés eseményeként határoznánk ma meg a „szabadkai ipartársulat” megalakulását, aminek társadalmi keretet az estély adott. Ahogyan a vezércikk, úgy a tárca is arról szólt, hogy mindenkire szükség van. Hívogató, valóbani nyitottságról tanúbizonyságot tevő mondatokat olvashatunk (a valóbani nyitottság bizonyítéka, hogy ma is létezik ilyen testület), ahol helyet kívánnak adni mindenkinek, nemcsak az iparosoknak, ügyvédeknek, kereskedőknek, hanem bizony a tanároknak és a kultúrával foglalkozó embereknek is: „Az az író, a tudós, a tanár, aki nemesíti, jóra, hasznosra oktatja, neveli, élni, boldogulni tanítja az embert hát az nem munkás nem iparos?” – teszi fel a kérdést tárcaírónk. Az már rajtunk áll, mit válaszolunk ma erre a kérdésre. De ha nem jól válaszolunk, nem biztos, hogy másfél évszázad múlva még lesz, aki újra feltegye a kérdést.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
