Régmúlt időkben, ami azt jelenti, hogy tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Vajdasági Magyar Szövetség, a Magyar Nemzeti Tanács, a Szekeres László Alapítvány és a Pannon RTV székhelye is a szabadkai Magyar Ház volt, annak földszinti tanácstermében kiállítások szervezésére adtam a fejem. Emlékszem, keveseknek tetszett az ötlet, mindenféle kifogást felhoztak ellene. Leggyakrabban azt, hogy ugyan ki fogja megnézni az itt megrendezett kiállításokat. Természetesen a kérdés félig-meddig jogos volt, bár a szempontot nem igazán értettem: miért jobb, ha üresen áll a földszinti tanácsterem, mint az, hogyha képzőművészeknek kiállítást szervezünk? Még akkor is, ha csak a megnyitó estéjén „él” a kiállítás. Hiszen összejönnek az emberek, barátkoznak, pogi, egy-két pohár bor, finom zene. Ezt nevezik kulturális életnek, érveltem. És az nem ördögtől való, ha egy esemény azoknak szól, akik azt alkotják, létrehozzák, életben tartják, művelik. Legyintettek, ha annyira ráesett, hadd csinálja – felteszem, ezt gondolták, mint a Magyar Nemzeti Tanács akkori művelődési tanácsosáról. Fel is kértem Boros Györgyöt, egykori osztályfőnökömet, legyen mellettem, mint a projekt szakmai vezetője, és felkértem Horvát Tímeát, a Magyar Ház akkori igazgatóját, szereljünk fel körben a falakra megfelelő, képek elhelyezését lehetővé tevő csöveket, ha gondolja, hogy ez jó ötlet.
Jó néhány éven át, rendszeres időközökben voltak kiállítások. Minden kiállítónak katalógust is készítettünk, a Szabadkai Városi Könyvtár helytörténeti osztálya őriz is ezekből példányokat. A kiállítók közt voltak Boros György egykori népkörös tanítványai, akik ma már befutott és neves képzőművészek, de akkoriban épphogy diplomáztak, képzőművészet szakos tanárok, akik nem jutottak be a kortárs galériákba – sokféle képzőművész, sokféle ihletés, megannyi jókedvű ismerkedés, találkozás.
Mindez olyan régen volt, hogy magam is elfeledkeztem róla. De ahogy ma felébredtem, és vártam, hogy az időzítővel ellátott és ezért minden reggel magától bekapcsolódó kotyogós kávéjának illata a konyhából beérkezzen az ágyamig, eszembe jutott egy régmúlt emlék: közeledett a karácsony, én pedig dió- és mák-, valamint mézvadászat közben valószínűleg a Tejpiac környékén összefuthattam Raffai Judittal, aki amellett, hogy kiváló néprajzos, a szabadkai fotótörténet kutatója, ismerője. Amit a szabadkai fényképészekről tudni lehet is, illik is, azt az ő publikációiból tanulhattuk meg.
Valószínűnek tartom, hogy mint mindig, akkor is leálltunk beszélgetni, hiszen egész gyerekkorunkban ismertük egymást, és szinte egyidősek vagyunk, ráadásul első választásként mindketten újvidéki studentok voltunk.
Feltételezem – immár a reggeli első kávém kortyolgatva, illatos gőzébe belemerülve, akár valami Kosztolányi-vénasszony, az ablakon kinézve, a ködben ülő tujákat bámulva, a kertvárosi utca halk neszeit hallgatva –, akkor mesélhette nekem, hogy a Vermesék karácsonyairól milyen remek fotóik vannak. Arra nem emlékszem, hogy a múzeum vagy a levéltár tulajdonában voltak-e a fotók, de az bizonyos, hogy hozzá eljutottak, hiszen ebben a témában kutatott. Én meg szintén érdekelt voltam, hiszen a város korábbi művelődési tanácsosaként egyik első, valósággá vált ötletem az volt, hogy Vera Počuča évekig gipszben álló egész alakos Vermes-szobrát kiöntessük, és felállíttassam ott, ahol ma is találkozhatunk vele (a Bagolyvár mellett), érthető tehát, hogy teljesen fellelkesültem, és azt javasoltam, legyen ebből egy karácsonyi kiállítás a Magyar Ház földszinti Tanácstermében. Raffai Judit beleegyezett. Persze azonnal eszébe jutott, hogy akkor már nem ártana a Sebők Valika angyalkáit is bemutatni, azzal díszíthetnénk a karácsonyfát.
Így is történt. Az egykori Magyar Ház földszinti termében összejöttek az emberek, Jutka megnyitotta a kiállítást, a fehér kreppangyalkák (amik később az értéktárunk részévé váltak) lágyan pörögtek a fenyőillatot árasztó karácsonyfán. Vermes Mihály hosszan megölelt, hiszen ő nem igazán volt jártas abban az épületben, aztán ünnepi beszéd következett, vidámság, reménykedés, hogy szép évnek nézünk elébe. Azt hiszem, Raffai Judit is elégedett volt, ami elég nagy szó volt már akkoriban is, az emberek nosztalgiával nézték a fotográfiákat, egy polgárcsalád karácsonyát. Elmerengő arccal, csodálkozó tekintettel.
Szinte hallom a zsongást, a nyitódó-csukódó ajtót, érzem az udvarból beszökő cigarettafüstöt és látom a jókedvű arcokat.
