Egyházbomlasztás

Hónapokkal ezelőtt kivetkőzött egy katolikus magyar pap; még fiatalnak mondható. Népszerű volt, nyilván ma is az, a közösségi oldalakon meg – mondjuk így – a kormánykritikus médiában. Nyilván azért, mert maga is mondott kritikákat a kormányra. Aztán egyszer csak bejelentette, hogy homoszexuális. Aligha ez volt az egyetlen oka a kiugrásának, merthogy a cölibátus vállalása után a melegházasságot végképp értelmetlen szóba hozni. A sajtó, persze, megtette, nem is rossz interjúban, amire azt a választ kapta, hogy az egyház joga meghatározni az egyházi házasságfogalmat, az állami házasság mellett viszont van érthető érv. 

Van viszont sok ellenérv is – tehetnénk hozzá –, amit nyilván ő is tud; a gyermekek örökbefogadásáról pedig megjegyezte: elsősorban azt kell nézni, hogy mi a jó a gyereknek.

Kivetkőzésének az okait nem járjuk végig, mindenesetre szerepet játszott benne az is, hogy némely tanításokkal meg néhány egyházi gyakorlattal nem értett egyet. Szimpatikus a fickó, már csak azért is, mert úgy nyilatkozott: mivel a Bibliára tett kézzel esküdött, továbbra is az egyház tanítását hirdeti. Azoknak, akik nem találják az utat Istenhez. De akkor miért nem papként? Eretnek gondolatok miatt? 

A másik történet talán a legismertebb magyar szerzetesről szól. Utcára került, gyakran éhen tengődő gyerekek ezreit karolta föl, hatalmas elkötelezettséggel mentette meg és nevelte őket munkatársaival. Régi, három évtizede tartó történet ez, az viszont nem mondható nagyon réginek, hogy a munkatársai között volt egy olyan gondozó is, aki hosszú ideig gyerekeket molesztált, el is ítélte sok évre a bíróság. De ez kevés volt az egyik szélsőbalos szennylapnak, ezért róla is kreált történetet. Lejáratót, mert míg a kivetkőzött papot olyan dicsérő szavakkal emlegették, hogy „nem hódolt be a kormánynak”, a szerzetest a kormány kedvencének mondják. Felbecsülhetetlen értékű munkája mellékes lett, fontossá vált viszont a példakép lerombolása. S ahogyan lenni szokott, a rossz hír csakhamar szétáradt. Az aljassághoz azonban nem mindenki szokik könnyen hozzá, így akit rágalmazó nyilatkozatra vett rá az újság, kijelentette: nem mondott igazat, átverték, és bocsánatot kért. 

Az atyának kijutott a megpróbáltatásokból, de megbocsátott mindenkinek, végzi továbbra is a munkáját, azt mondja, hogy nem csorbult az életkedve.
Mindezek után azt is olvasom, hogy baloldali lap fölmérést végeztetett, amelyből megállapították: „Az emberek 85 százalékának elege van abból, hogy a papok, lelkészek, püspökök nyíltan politizálnak a szószékről. S ebben még a kormánypárti szavazók háromnegyede is egyetért.” És ez örömteli – mondják. Eszerint az ellenzékiek több mint 90 százalékának nem tetszik az ilyesmi. S ha már tudják, hogy ezt teszik a papok, alighanem járnak templomba. Ne búslakodjunk hát, ha a liberálisok és baloldaliak ily arányban hívők! Gondolom, hívő keresztények vagy keresztyének. Máskülönben mit keresnének ott? 

Ha pedig elszáll az ironizáló kedvünk, és távolabbra tekintünk, azt tudjuk meg, hogy a Vatikán már több alkalommal jelezte: ha a német egyház (egy része) el akarja fogadni a homoszexuális kapcsolatokat, illetve nőket pappá szentel, az a kiközösítést kockáztatja. Ferenc pápa ugyanis kijelentette, hogy a homoszexualitás ugyan nem büntetendő, de bűn.

Ott már jó ütemben halad az egyház külső-belső bomlasztása, minálunk egyelőre inkább az igyekezet van meg rá. Mert ugyan reformlépésként a hívek felé lehetett egykor fordítani az oltárt, a latin miséket a hívők nyelvére váltani, de ami az alapokat, kiváltképp a bibliai alapokat mellőzi, az az egyházat is megsemmisíti. A nyugati társadalmak mindinkább az ingoványos talajon érzik jól magukat, miközben láthatóan süllyednek. Ha a keresztény egyházak is a nyomukba lépnek (miként teszik is már némelyek), együtt vesznek el. Dolgoznak is rajta kívül-belül.