Időről időre azon kapja magát, hogy az internetes álláshirdetéseket böngészi, amikor úgy érzi, elege van abból, ami a munkahelyén zajlik, meséli az egyik kedves barátom, aki ugyan valószínűleg maga sem gondolja komolyan a váltást, hiszen ha úgy gondolná, akkor minden bizonnyal már jó ideje határozott lépéseket is tett volna az ügy érdekében, olykor mégis jólesik neki eljátszani a gondolattal. Aztán nézelődik egy ideig, esetleg elment egy-két olyan álláslehetőséget, amelyben lát némi fantáziát, majd szép lassan meg is feledkezik róluk, hiszen alapvetően szereti a munkáját, sőt sokak szerint nem is végzi rosszul, csak hát vannak olyan pillanatok az életében, ahogyan bizonyára mindannyiunkéban, amikor egészen egyszerűen úgy érzi, betelt a pohár.
Az persze változó, hogy milyen jelenségek hatására jut el eddig a pontig, azt mondja, olykor a munkahelyi viszonyok kedvezőtlen alakulása, olykor a kihasználtság és a kiszolgáltatottság érzésének elhatalmasodása, olykor az általa tapasztalt igazságtalansággal és következetlenséggel szembeni tehetetlenség váltja ki belőle ezt az igen összetett érzést, amelyet azután igyekszik legyőzni magában, hiszen egyrészt még azokban az időkben nőtt fel, amelyekben az ember korán megtanulta, hogy meg kell becsülnie azt, amije van, nem feltétlenül érdemes egyik pillanatról a másikra mindent sutba vágnia, másrészt az évek során maga is megtapasztalta, hogy másutt sincs kolbászból az a bizonyos kerítés, még ha sokan azt is gondolják vagy állítják, megtévesztve ezzel nemcsak önmagukat, hanem a környezetükben élőket is.
Szilárd értékrendje és határozott világlátása ellenére olykor maga is némi irigykedéssel figyeli a nála fiatalabbakat, akik jóval kevésbé ragaszkodnak az életükben biztos pontokként jelen lévő dolgokhoz, mint az ő generációjának a tagjai, igaz, ezt talán még önmagának sem vallja be, nemhogy másoknak, helyette inkább rosszallóan jegyzi meg, hogy a fiatalok képtelenek megbecsülni mindazt, ami megadatott nekik, ennek okaként pedig mindenekelőtt azt rója fel nekik, hogy semmiért sem kell megdolgozniuk, hanem minden csak úgy az ölükbe pottyan, ami persze nem minden esetben igaz, éppen ezért maga is tudja, hogy ilyen kérdésekben nehéz, sőt talán nem is szabad általánosítani, mégis felszabadítóan hat rá ez a fajta gondolkodásmód, csakúgy mint annak a vesszőparipájának a hangsúlyozása, miszerint az új generáció tagjai már egy más világban, az eldobható dolgok világában nőttek fel, ezért jóval kevésbé ragaszkodnak azokhoz a dolgokhoz, amelyek körülveszik őket, mint az ő generációjának a tagjai, úgy gondolják, ha elveszítenek valamit, akkor majd lesz helyette másik, ráadásul ez szerinte nemcsak a tárgyi dolgokra igaz, hanem akár a munkahelyre vagy az emberi kapcsolatokra is, ezért nem fordítanak különösebben nagy figyelmet arra, hogy ha valami elromlik, akkor azt megjavítsák, inkább eldobják, lecserélik, vagy egészen egyszerűen továbblépnek rajta.
A fizetésére érdekes módon sosem panaszkodik, valószínűleg nem azért, mert annyira magas lenne, hogy már nem lenne hova emelkednie, bár nyilvánvalóan sokan szívesen cserélnénk vele, hiszen vezető beosztásban dolgozik, hanem azért, mert arra fix pontként tekint, olyan állandó tényezőként, amellyel az elejétől fogva tisztában volt és kalkulálni tudott, szemben az imént felsorolt tényezőkkel, amelyekkel csak a későbbiekben szembesült, ráadásul a jelenlétük még most sem állandó, hanem kifejezetten esetleges, ezért a hatásuk is kiszámíthatatlan, ami jelentős mértékben veszélyezteti azt a stabilitást, amelyre vágyik.
A stabilitás azonban nemcsak az ő életében, hanem valamennyiünkében rendkívül fontos tényezőnek számít napjainkban. Egy nemrég készült közvélemény-kutatás eredményei is azt igazolták, hogy a 18 és 49 év közötti magyar férfiak többsége, összesen mintegy kétharmada elsősorban stabilitásra törekszik a mindennapok során, ezt azonban nem annyira a fizetés szavatolja számára, mintsem inkább az őt övező megbecsültség. A felmérés szerint ugyanis a pályaválasztáskor csupán a megkérdezettek egyötöde számára fontos a fizetés összege, négyötödüknek kevésbé vagy egyáltalán nem az, a válaszadók közel nyolcvan százalékának viszont kifejezetten fontos az, hogy mások is becsüljék meg azt, amit csinál, ami azért – valljuk be – sajnos nem mindenkinek adatik meg.
Lehet, hogy éppen a megbecsültség hiánya az oka annak is, hogy oly sokszor elbizonytalanodik, és időről időre azon kapja magát, hogy az álláshirdetéseket kezdi böngészni? Akár igen, akár nem, joggal merül fel a kérdés, vajon meddig tarthatnak ki az elvei, meddig érezheti azt, hogy történjék bármi, meg kell becsülnie azt, amije van, mert ha kicsit sárgább, kicsit savanyúbb is annál, mint amilyennek lennie kellene, mégiscsak az övé? Ez azonban már – ahogyan mondani szoktuk – legyen az ő gondja.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
