„Rossz a felfogás. Az ember bosszankodhatna itt éjt nappallá téve. Nem arra kell fókuszálni, hogy mi az, amink nincs, hanem hálát kell adnunk azért, amink van. Hálát adok reggel azért, hogy felébredtem. Hálát adok, hogy megvannak a bárányaim. Hálát adok azért, hogy ma nem lövöldöztek körülöttem. Ha mégis, akkor azért, hogy sértetlenül megúsztam. Így mindennap. Ha az ember folyamatosan arra koncentrál, mi lehetne jobb, abba hamar belebetegszik” – foglalta össze karácsony előtt mondandóját riportalanyom, a szabadkai Makkhetes-erdő közepén, a magyar határt védő fizikai határzár közvetlen közelében élő juhász. Pedig ha valakinek, neki aztán lett volna oka a bosszankodásra. Csendes, békés, periferikus környezetéből a bevándorlók egyik legfontosabb szerbiai stratégiai állomása lett az elmúlt évtized során. Loptak tőle bárányt a migránsok, majdnem felgyújtották a tárolóhelyiségét, sőt megtörtént vele az is, hogy birkanyáj-legeltetés közben lövöldöztek körülötte az embercsempészek.
A juhász által megfogalmazott bölcsességek talán éppen most, az ünnepek közeledtével, az esztendő végével válnak különösen aktuálissá. A XXI. század fogyasztói társadalma, annak reklámvilága, de még saját közvetlen szociális környezetünk is arra ösztönöz bennünket nap mint nap, hogy pillanatnyi örömöket kergessünk, hogy versenyezzünk, és folyamatosan arra koncentráljunk, mi az, ami hiányzik az életünkből. Túl könnyen beszéljük be magunknak, hogy nehéz az életünk, legalábbis bizonyosan nehezebb, mint szerencsésebb sorú barátainké vagy testvéreinké, akikkel szinte mindennap találkozunk. Gondoljunk bele: mit éreznénk, ha egy nap vakság után visszanyernénk a látásunkat? Vagy ha egy nap bénulás után újra járhatnánk? Sajnos a szomszéd fűje mindig zöldebb elven szemléljük a minket körülvevő világot, ezáltal képtelenek vagyunk teljes egészében megélni az élet által nyújtott csodálatos pillanatokat. A juhász elmesélte azt is, az esztendő végéhez közeledve mindig számot vet azzal, hogy mi változott vele a mögötte hagyott év során. Mint mondta, gyakran elfelejtjük, hogy ami egy évvel ezelőtt még vágyálom volt számunkra, az ma már kézzelfogható valóság az életünkben. Ez az év végi gyakorlat pedig segíti erre emlékeztetni. „Muszáj megbecsülni a jó dolgokat az életben. A szívünkbe kell zárnunk őket. Ha nem zárjuk be őket, könnyen elillannak. Mint a kámfor. A hálás szív soha sem lehet teljesen boldogtalan” – foglalta össze gondolatait. Az év végéhez közeledve talán érdemes lehet megfogadni a juhász tanácsait: megállni egy pillanatra, visszanézni, mekkora utat hagytuk magunk mögött az elmúlt esztendő során.
A világ szinte minden hagyománya, vallási, spirituális tanítása beszél a hála fontosságáról. Nem véletlenül. A hála érzése az, ami szárnyat adhat a gondolatainknak. Felemel minket, és szebbé teszi életünket. A hála pozitív érzelem, megelégedettségre való beállítottság, ami a testi és a lelki egészségre is pozitív hatással van. A hála megélése csökkenti a negatív érzelmeket, az irigységet, a neheztelést, az önmarcangolást. Segít túljutni nehéz időszakokon, traumákon. Gondolataink, viselkedésünk és napi tevékenységeink emellett folyamatosan formálják agyunk struktúráját és előrejelzéseit. Ahogy ma érezzük magunkat, az megteremti a holnapi érzések valószínűségét. Mai rohanó világunkban, bár nehéz, néha mégis fontos megállni, és magunkban köszönetet mondani egyes dolgokért. A hála mindennapi gyakorlása szebbé, akár még hosszabbá is teheti életünk olykor rögösnek tűnő útját.
Nyitókép: pixabay.com
