K.-nak
Az esztendő vége felé közeledve összegzünk. Összeadunk, kivonunk. Bólintunk. A minap ünnepi alkalomra gyűltünk össze, megkésve, de annál nagyobb lelkesedéssel ünnepeltük egyikünk névnapját. Mivel úgy alakult, hogy egy hónapnál is hosszabb ideig kellett szervezni az ünnepi összejövetelt, ami ekképpen szilveszter hetére tevődött, úgy döntöttünk, semmiképpen sem beszélünk az elmúlt évről, annak utolsó napjáról, ahogyan nem fogunk beszélni az előttünk álló évről sem, a bizonytalanságról, a kilátásokról, a reményekről, a tervekről, az öregedésről, a magány különböző fajtáiról és támadási szokásairól, hanem a fiatalságunkról fogunk beszélni. Méghozzá úgy idézzük fel ifjúságunkat, ahogyan azt nagyszüleink tették, a téli csöndben. Azzal a különbséggel, hogy a nagyszüleink a táncestélyekhez, bálokhoz kötődő élményeiket idézték fel, valamint a veszekedéseiket, aminek oka esetenkénti korhelykedésben volt keresendő, mi azonban, akik már tánciskolába sem jártunk, mert azokban az időkben városon ilyesmi nem volt szokás, a kocsmaneveket idéztük fel.
Nem a kocsmákról van itt szó, hanem azok nevéről. Kocsmarégészekké váltunk, visszaástuk magunkat gyerekkorunk és középiskolás éveink idejébe.
Laci csárda – a palicsi úton a városból kifelé menet az egykori SAND-nál jobbra fordulunk, és ahol az egykori Sever gyár felé balra kellett fordulni. Ajtaját hívogatón tárta ki a gyárból kiáramló munkástömegeknek, de nem tiltakozott a Partizan kerékpárgyárból érkezők ellen sem. Ha emléktáblát helyeznénk el, akkor azt a gyári munkások életének, vágyainak és reményeinek tiszteletére kellene elhelyezni.
Julka kocsma – ennek a kocsmának is csak a neve létezik már, a kertvárosi házak között álló családi ház régóta megszűnt kocsma lenni. Hajdanán viszont olyan fontos találkozóhely volt, hogy a középiskolások között szórólapot osztogattak, miszerint tilos ezen vendéglátóipari létesítménybe való belépés. Ha emléktáblát helyeznénk el, akkor az egykori szőlőskertek fontos tájékozódási pontjaként kellene megemlékeznünk az épületről.
Vis kocsma – a Zenede mögötti kis utcában lévő kocsmában lehetett meglátni Slavko Matković alakját, az egykori Jugoszlávia egyik legkiemelkedőbb konceptualista művészét, ahogyan arról már számos alkalommal írtam is, életéről Nebojša Milenković művészettörténész Nešto što strašno podeseća na život címmel írt könyvet. Ha emléktáblát helyeznénk el, akkor azt egy félhosszú hajú, keskeny szemű fiatalember tiszteletére tennénk, akinek pólóján a legfontosabb üzenet és vállalás olvasható: samostalno izdanje.
Tri šešira – ez a kocsma meglehetősen rossz hírnek örvendett, ami egy kocsma esetében valószínűleg nem elriasztó, hanem hívogató. Az bizonyos, hogy a levéltári adatok alapján remek leírásokat adó helytörténésznél azt olvashatjuk, hogy a Virág és a Három Kalap nevű kocsmákban zavarták meg legtöbbször a közrendet. A Virágról már éppen harminc évvel ezelőtt írtam, első novelláim egyikének főhőse volt ez a rossz hírű jó hely, a másikról viszont sohasem írtam semmit, pedig minden alkalommal elmentem mellette, amikor egykori tanáromhoz, a néhai Szathmári Istvánhoz igyekeztem, akivel az Üzenet szerkesztőségi tagjaikként átbeszéltük a folyóirat-szerkesztés tudnivalóit – ezt a nagyképűnek ható mondatot természetesen úgy kell érteni, ahogyan már több alkalommal megírtam, én zavartan hallgattam, ő pedig beszélt. Én ámultam a furcsán lepukkant, Kerekes László színeit idéző szobát, ő pedig megkérdezte, le mernék-e ereszkedni a trisesirába. Szakállát simogatva nevetett, hiszen a lábam nem mertem volna rátenni a pincébe vezető lépcsőkre. Ha emléktáblát helyeznénk el, akkor azt a nehéz bőrtáskát cipelő, vékonydongájú, lopapeysát viselő gimnáziumi tanár nagyszerűségének és szomorúságának tiszteletére tennénk.
Crna mačka – kora gyerekkorom legtitkosabb kocsmája, amiről egykor kiderülhet, hogy vendéglő volt. Állítólag a szerb templom felől a Sugárút felé haladva, az utca közepe táján helyezkedett el. A lokálról homályos emlékem van, ami szerint a bajai szőlők rejtekén ülök az ágyon, a szüleim pedig anyám keresztanyjával és annak férjével nevetve készülődnek. Engem a dédanyámra hagynak, aki szigorú szemmel vigasztal. Rettegek a fekete macskától, fejem hátrafeszítem, szemem a függöny mögül felsejlő fehér spalettákra függesztem. Még el sem indultak, én már abban reménykedem, hogy visszaérnek. Ha emléktáblát helyeznénk el, akkor azt a fiatal és boldog szülők tiszteletére tennénk.
Az esztendő vége felé összegzünk. Összeadunk, kivonunk. Bólintunk. Emlékeink mint megannyi emléktábla húzzák le, emelik meg lelkünk.
Nyitókép: Pixabay
