Ahogy a karórámra nézek, villámcsapásként tudatosul bennem a gondolat: elkések! Hallójárataimban ugyan benn vannak a fülhallgatók, ám a fejvesztett rohanás alatt nem sikerül bekapcsolni a zenét, így éppen meghallom a hozzám közeledő – átlagos, hétköznapi öltözetet viselő – férfi kérését. – Kérem, ki tudna segíteni egy kis apróval? A településen ragadtam, és haza szeretnék jutni a családomhoz – szól hozzám. Kihasználva a zenét hallgató járókelő látványát, úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Továbbrohanok. Felszállok a buszra. Visszatekintve látom, mások is szó nélkül haladnak el a segítséget kérő férfi mellett. Csupán néhány perc múlik el, és testemet valóságos cunamiként árasztja el a bűntudatérzés. A dugóban döcögve azon töprengek, vajon miért cselekedtem így. S miért tettünk így legtöbben? Szüleink, nagyszüleink, sőt még gyermekkorunk legtöbb meséje is az elesettek megsegítésére tanított bennünket.
Csak hát… Manapság nem könnyű megkülönböztetni a valóban segítségre szoruló és vágyó embert attól, aki csak kihasználja készséges segítőjét. Néhány évvel ezelőtt a napfény városának főterén sétálva egy látszatra elesett, ám úriemberként viselkedő férfi állított meg bennünket akkori barátnőmmel, s fordult hozzánk hasonló kéréssel. Azt állította, kirúgták a munkahelyéről, három gyermeket nevel, s valahogy etetni kell őket, amíg nem talál munkát. Nagyon megsajnáltuk. Szinte kötelességünknek éreztük a férfi megsegítését. Diákember létemre ugyan nem volt túl vastag a pénztárcám, de a vacsorára szánt bankjegyemet átnyújtottam neki. Megköszönte, azt mondta, imádkozik értünk, s rövid szóváltás után továbbállt. Ugyan tudtam, szegényesebb lesz az esti étkezésem, mégis elégedett voltam magammal. Bár csak egy rövid időre, hiszen nem sokkal később a kötelező napi bevásárlás céljából a közeli Tescóba vettük az irányt. Sort várva a kasszánál, egy ismerős arcot pillantottunk meg magunk előtt. A férfi, akinek segítettünk, szeszes italt vásárolt.
Az ember, akiről azt képzeltem, hogy az igazságtalan körülmények vagy a kizsákmányolás nemes áldozata, kiderült, pusztán önmagáé. S nem ez volt az egyetlen ilyen eset a diákéveim során. A tapasztalatának birtokában később rájöttem, nem mindenki áldozat, aki elbukott, és nem mindenki akar kimászni a veremből. Az általam addig „megmentésre, segítségre szoruló” kategóriába sorolt egyének valószínűleg már ezerszer beletörődtek az értelmetlen és egyre rosszabb szenvedésbe, pusztán azért, mert az az út sokkal könnyebb, mint vállalni a felelősséget az életért. Ezen a ponton mi is hibázhatunk. Ha bevesszük, hogy minden szörnyűség csak úgy magától történt egy elesettnek tűnő ember életében, az áldozat közreműködése nélkül, azzal megadjuk neki az önrendelkezését a múltban (s burkoltan a jelenben és a jövőben is). Emellett legitimáljuk a cselekedetét. Magyarul: neki is, a környezetének is rosszat teszünk. S ezek az emberek bele sem gondolnak, hogy hány meg hány élni szerető, akaró, valóban segítségre szoruló egyéntől vonják meg cselekedeteik által a támogatás lehetőségét. Hiszen a támogatást nyújtó emberek is csalódnak a megsegítettekben. A csalódás pedig megszünteti egy adott cselekmény megismétlődésének valószínűségét. Ez az oka annak, hogy ma, ha leszólítanak, én is lehajtott fejjel továbbállok. És minden bizonnyal így működik ez életünk legtöbb dimenziójában. Legyen szó szerelemről, barátságról, üzletről vagy épp segítségnyújtásról. Vajon hány meg hány igaz embert utasítottunk el életünk során hazug világunk, hazug környezetünk, negatív tapasztalataink miatt?
