Március nyolcadika, a nemzetközi nőnap, ezen is túl vagyunk. Az évben – a Valentin-nap után – ez már a második ilyen jellegű, egyesek szerint ünnep, mások szerint pusztán egy idejét- és ideológiáját múlt felhajtás. Annak rendje és módja szerint mindenki megkapta az ilyenkor szokásos egy szál, celofánba csomagolt szegfűt és mellé a négyszemes Raffaellót. Vagyis nem, mindenki azért nem, mert van, akinek ez nem fontos. A nők között is akadnak néhányan, akik hangoztatják, hogy ők bizony nem tartanak igényt semmilyen meglepetésre nőnap alkalmából, mondjuk, szerintem ők sem háborodnának fel túlságosan, ha mégis kapnának valamit, ám valójában mégiscsak a férfiak hozzáállása a döntő. Azok a nők maradtak virág és/vagy ajándék nélkül, akiknek a férje, kedvese, édesapja vagy más férfi hozzátartozója nem hajlandó azonosulni a nőnap eszmeiségével, kikéri magának a túlárazott szegfűre való pénzkidobást, vagy egyszerűen csak nem tartja elég fontosnak ezt a napot vagy a virágot vagy a nőt…
Aztán ott a másik véglet, azok a mintaférjek, akik az asszony után küldik a csokrot a munkahelyére, a konditerembe vagy akár az étterembe, ahol a feleség éppen csajos est keretében, a barátnőkkel ünnepli a női lét csodálatosságát. A többiek titkolt vagy nem is annyira titkolt irigykedéssel nézik végig, ahogy a futár átadja a bokrétát, és talán számon is kérik a saját választottjukon, hogy neki miért nem jutott eszébe a figyelmességnek ez a formája. A küldemény tehát célba talált. Na de távol álljon tőlem, hogy bárkinek az örömét elrontsam, és nem szeretnék senkinek a lelkébe gázolni sem az ilyen, nagy nyilvánosság előtt végrehajtott meglepetés-akciókkal kapcsolatos további fejtegetésemmel. Simán lehet, hogy a pár aznap éppen nem találkozott, egyikük talán nem aludt otthon vagy ilyesmi, így a köszöntésnek, a szeretet és megbecsülés kifejezésének ez volt az egyetlen lehetséges módja.
A nőnap kapcsán egyébként boldog-boldogtalan kifejtette a nőkkel kapcsolatos álláspontját, vagy elsütött egy-két poént a számlájukra. A kedvenceim a nokedliszaggatással kapcsolatos mémek, például: „Ilyen műköröm, olyan műszempilla, de nokedlit szaggatni egyik sem tud” és hasonlók. Ám éppen az ilyen okosságok között bukkantam rá egy valóban értékes és elgondolkodtató, Géczy Gábor-féle előadás részletére is, amelyben arról beszél, hogy azért nincsenek ma igazi férfiak, mert mi, nők, nem merünk rájuk támaszkodni. Nem adjuk meg nekik azt a lehetőséget, hogy legényből férfivá váljanak, meg- és eltartsanak minket. Szóval ez is a mi hibánk lenne?! Azonnal szét is küldtem a felvételt a lányoknak, lássuk, ki mind mond erre.
„Nem mindennel értek egyet, engem a nagymamám mindig is óva intett attól, hogy – hozzá hasonlóan – a férjemtől függjek, arra biztatott, hogy tanuljak, dolgozzak, és legyen keresetem, irányítsam magam a saját életemet” – érkezett egy, a hallottakkal vitatkozó álláspont.
„Lehet, hogy igaza van, talán nem kellene minden feladatot, az úgynevezett férfimunkákat is magunkra vállalni, de anyukám is így csinálja, minket is erre nevelt” – mondta egy másik barátnőm.
Azok a fránya minták és örökölt sorsok. Ezt tanultuk. De hát az én nagyanyám is tengely volt, nemcsak a nagyapám, hanem az egész család számára, mindannyian támaszkodhattunk rá. Mindig tudta, hol van, ami elveszett, nem esett nehezére egyszerre akár 4-5-féle ebédet főzni, kinek-kinek a kedvencét, mindig megtalálta a megoldást a problémákra, és kész válasza volt a kérdésekre. Legalábbis az enyémekre, legalábbis én így emlékszem. A nagyanyám tanításai még most is támaszt jelentenek számomra, és megtanultam tőle nokedlit szaggatni is, meg egy csokor virágban gyönyörködni is.
Nyitókép: Pixabay
