Csak

Többet soha nem lesz eső, mondtam.

Hogyan?, nézett rám az egyik közeli asszisztensem, de csak költői volt a kérdés, mert ő is tudta, hogy választ tőlem nem várhat.

A lakók is riadtan, értetlenül és méltatlankodva súgtak össze a hátam mögött szerény hajlékukban, anélkül hogy ezúttal a szájukra merték volna venni a nevem. Pedig addig sűrűn emlegettek mindennap.

Ilyen nem lehet, mondogatták, ez nem történhet meg, biztos csak rossz éjszakája volt, és most rajtunk éli ki a bosszúszomját. De hát miért?, kérdezte rögtön mindenki, hiszen nem ezt érdemeltük. Egész életükben gürcöltek, küzdöttek, félték az eget, hogy az majd a fejükre szakad, rimánkodtak és könyörögtek, s hitük szerint igazán figyeltek arra is, hogy a tisztesség mintapéldányai legyenek. Még ha ez általában nem is mindig úgy sikerült, ahogyan eltervezték. Pedig még hazudoztak is miatta maguknak sokat. De a lehetőség, hogy ilyen előfordulhat, eddig soha eszükbe sem jutott. Eső mindig volt, ahogyan pénz, idő, áram, katona és mi is, zengték kórusban.

Várj, akkor lehet, egyszer idő sem lesz, kérdezte a bölcsebbek közül az egyik.

Idő nem is volt, azt csak mi találtuk ki, válaszolta sztoikusan a közöttük legöregebbik.

Akkor lehet, hogy egyszer mi sem leszünk?, nézett fel ijedten egy harmadik, látszott, hogy ő a fiatalabbak közül való, alig pelyhedzett a bajuszkája az orra alatt. De a kérdéseikre választ ők sem kaptak.

Esőből pedig tényleg nem lett több. Hiába kémlelték az eget, hiába reménykedtek, amikor olykor-olykor ellebegett a fejük fölött néhány halovány bárányfelhő, és hiába próbálkoztak a már régen elfeledett esőtáncaikkal és egyéb babonás rituáléikkal. Kiszáradt lassan minden körülöttük, szikessé vált a talaj, fájó szívvel búcsúztak az utolsó, hervadozó paradicsompalántáktól, amelyeket hetekig oly vigyázva gondozgattak. Kiapadtak a mélyre ásott kutak, szikessé vált az addig életet biztosító talaj, órákat kellett gyalogolniuk a szikár napsütésben, hogy az egykori víztározó fenekéről még pár vödörnyit megmenthessenek maguknak. Leszűrték, felforralták, de az sem segített: sem a szomjukat nem oltotta, sem a reményeiket nem táplálta. Kiüresedett szemekkel bámultak maguk elé, hogy most mi lesz.

Az lett, hogy lassan minden megszűnt körülöttük: elment az áram, elfogyott a pénz, és eltűnt az idő is. Már nem tudtak különbséget tenni a tegnap és a holnap között. Katona viszont lett. Túl sok is. Mindenki katona lett pontosabban, és mindenki lőni kezdett mindenkire. A lakókból egyre kevesebb maradt. Egyre kevesebb, és mind egyre idegesebb. Csak néhány nap kellett, hogy kitörjön közöttük a teljes pánik, és mint a hangyák, úgy kezdett el futkosni ide-oda mindahány. Kapkodtak fűhöz-fához, de már késő volt mindenhez. Fölforrtak az agyak, a vonalak, mint a galagonya, úgy izzottak, de mindhiába: már senki nem volt a vonal másik végén, hogy esetleg intézkedjen. Hiába vonultak fel az elöljáróság épületéhez, hiába törték fel az ajtókat, és futkároztak a végtelennek tűnő folyosókon, az emeletes épületben üresen kongtak az irodák, az összevissza dobált papírkötegek között hiába kutakodtak, a cselekvési tervet valaki magával vitte, de hiába is, mert úgysem működött, ilyen eshetőségre nem talált ki senki vészforgatókönyvet.

Nem segített a terv, a sóhaj, a könyörgés, az ima, csak azt érezték, hogy végképp egyedül maradtak.

De hát miért?, kérdezte az egyik beosztottam.