Soha nem gondoltak bele, gazdagoknak vagy szegényeknek számítanak-e, hiszen semmiben nem nélkülöztek, mindig megvolt minden, anya, apa, ikertestvér, nagymamák, udvar titkos rejtelmekkel, s ha az anyjuk a könyörgésük ellenére sem akart valamit megvenni, ha szomorúan is, de beletörődtek. Kemény az élet, mondogatta nekik a Szibériát megjárt nagybátyjuk, ha nem kaptak ólomkatonát, hát eljátszogattak a hátsó kertben a kavicsokkal; különben is építeni kezdték az új házat, kellett a pénz téglára, cserépre, bádogra, ezt is megértették. Igaz, amikor az egyik osztálytársuknál jártak, feltűnt, mintha szebbek lennének náluk a bútorok, tágasabbak a szobák, de körülbelül mindenki egyformán élt, látszólag nem voltak nagy különbségek, akkoriban éppen nem volt annyira divatban a flanc. Aztán nehezebb évek jöttek, sokszor nem lehetett kapni kávét, mosóport meg benzint, de ezekre nekik nem volt szükségük, legalábbis így gondolták, az órákig tartó sorban állást a bolt előtt inkább izgalmas kalandnak fogták fel, mint tehernek.
A szüleik sokszor összejártak a baráti házaspárokkal, ilyenkor jókat ettek, ittak, mulatoztak. Egyik alkalommal a soron lévő háziasszony nagy meglepetéssel készült: pizzát sütött, ilyen ételről addig még nem is hallottak. Nagy sikere volt, igaz, az olasz specialitás inkább hasonlított a nagymamájuk almás pitéjéhez, mint pizzához, csak sós volt, és kimondottan finom, többször is kérhettek repetát.
Ahogy épült a ház, s nőttek a sorok a boltok előtt, egyre jobban össze kellett húzni a nadrágszíjat, de a szüleik valahogy ezt is megoldották, addig kalkulálgattak, hogy még egy szerény nyaralás is belefért az évbe, igaz, a kedvenc horvátországi nyaralóhelyük helyett „csak” a montenegrói tengerpartra jutottak el a vállalati üdülőbe, ahol a tengeri herkentyűk helyett most be kellett érniük a menzai koszttal.
Az egyik esti sétájuk alatt azonban észrevették, az egyik hely nagy betűkkel hirdeti, náluk eredeti recept alapján készült olasz tészták kaphatók, s a két gyerek addig könyörgött a szülőknek, hogy azok végül beadták a derekukat, az utolsó este majd kirúgnak a hámból, és elmennek egyet pizzázni. Mintha a szokásosnál lassabban múlt volna a nyaralás, folyamatosan arról álmodoztak, mi mindent fognak majd feltétként kérni, bár a szülők határozottan kijelentették, ne nagyon fantáziáljanak, összesen csak egy pizzára lesz elég a pénzük, azt fogják majd négyfelé osztani.
Az utolsó este a legszebb ruháikat húzták fel, azokban vonultak végig a sétányon, a két gyerek majdnem elrepült a boldogságtól, s szinte vissza kellett őket húzni, ne rohanjanak lélekszakadva az étterem felé. Amikor beléptek, már csak egy asztal volt szabad a toalett melletti sarokban, németül beszélő fiatalok lepték el a helyet, jóképűek voltak, napbarnítottak, harsányak és vidámak, egymás után koccintgattak az újabbnál újabb korsó söreikkel. Látszott, a pincér furcsállja a rendelésüket, de szó nélkül írta fel a tételeket, s csakhamar hozott is négy tányért evőeszközökkel. Nem sok idő telt el, amikor a pizzák érkezni kezdtek, a német fiatalok elé egy-egy a legnagyobb, elébük pedig egy a legkisebb méretűből. Finomnak ígérkezett így is, ínycsiklandozó volt az illata, nézték a gőzölgő sajtot, a rózsaszínű sonkát, de hiába futott össze a nyál a szájukban, az ételnek nem akart jó íze lenni.
A vacsora után szó nélkül bandukoltak haza, hallgatták a tenger morajlását, nézték a csillagokat, de mintha az Esthajnalcsillag halványabban ragyogott volna, mint ahogy máskor szokott.
Nyitókép: Pixabay
