Az 1927. október 29-ei, késő éjszakába nyúló, indulatoktól sem mentes ülése után a Litván Költők Független Szakszervezete arra szólította fel tagságát, hogy a botrányosan alacsony és rendszeresen késlekedve kifizetett szerzői tiszteletdíjak miatt a továbbiakig hagyják abba a versírást. A szakszervezet vezetősége radikális hangvételű kiáltványt fogalmazott meg, amelyet még aznap továbbítottak a hírügynökségeknek, s a társszakszervezeteket is hasonló döntésre szólították fel.
A sztrájk azonban nem igazán érte el a litván közvélemény ingerküszöbét, a fontosabb napilapok az utolsó oldalaikon csak néhány mondatban számoltak be a történtekről néhány mínuszos hír árnyékában, s a nagyurak is csak legyintettek, tovább folytatva gyanús üzelmeiket családjuk vagyonának még jelentősebb gyarapítása érdekében. A társadalom szegényebb rétegeit sem rendítette meg a hír, senki sem gondolta, hogy a sztrájknak bármilyen hosszú távú következményei lennének a mindennapokra. Ugyan kinek fog hiányozni egy-két érthetetlen vers, nevetgéltek az Összművészeti Minisztérium hivatalnokai, miközben szokásos reggeli vodkáik mellé meggyújtották a szopókás cigarettáikat.
Darius Sakalauskas, a minisztérium Költői Tiszteletdíjak Kifizetésével Megbízott Főosztályának vezetője, aki leginkább felelősnek volt tekinthető az előállt helyzetért, szintén nem aggodalmaskodott, amikor értesült a tiltakozásról, az ő menesztését követelő híreket is csak rezignáltan vette tudomásul, s ugyanúgy folytatta reggeli rutinjait, mintha mi sem történt volna. Valamiért azonban ízetlenebbnek tűnt a szamovárban felforralt teavíz azon a reggelen, s amikor kinézett a nappalijának kétszárnyas ablakán, mintha szürkébb lett volna a pirkadat a szokásosnál, s kedvenc látványa, a fákról aláhulló elszáradt levelek tánca is monotonabb lett volna, mint az előző reggeleken. De Darius már sok mindent látott hosszú élete alatt, a világháborúban szerzett tapasztalatai azt diktálták, hogy ne essen kétségbe, ezért miután gondos precizitással összepakolta szükséges holmijait fekete műbőr aktatáskájába, s magára öltötte a szezon elején vásárolt, legújabb divat alapján szabott ballonkabátját, gyalogosan indult el dácsájából a minisztérium közeli épületébe. A szembejövő járókelők szokatlanul morcos képpel haladtak el mellette, s mintha a villamos is falsul csilingelt volna az úttest szélén bámészkodó suhancokra. Az is feltűnt számára, hogy a központi parkban, ahol a litván háborús hősök emlékművét is felállították, gyanúsan hallgattak a madarak.
Napok teltek el aztán eseménytelenül. Darius azonban arra lett figyelmes, hogy a munkatársai egyre kedvetlenebbül és türelmetlenebbül tologatják maguk előtt az aktáikat. Néhány nap múlva a tőzsdéről is aggasztó hírek kezdtek el érkezni: úgy tűnt, a brókereknek elment a kedvük a kereskedéstől, s ahelyett, hogy reagáltak volna a részvényárfolyamok változásaira, csak egykedvűen néztek maguk elé az üres falakra. Erre már a kormány is kénytelen volt reagálni, s Voldemaras miniszterelnök személyesen üzent Dariusnak, hogy azonnal oldja meg a helyzetet. De akkor már minden igyekezet hiábavaló volt, mert a szakszervezet hajthatatlan maradt, s érezve, most ők vannak a nyeregben, egyre irreálisabb követelésekkel álltak elő, s az elmaradt tiszteletdíjak mellett már életjáradékot, havi apanázst és lakhatási támogatást is követelni kezdtek.
Dariusnak főtt hát a feje, mitévő is legyen, s végső kétségbeesésében maga kezdett el verssorokat farigcsálni. Még az első versszak végére sem ért, amikor az irodájába lépett a titkárnője, s szerelmesen mosolygott a Főosztályvezetőre.
Nyitókép: Pixabay
